Búcsú

Ma délután kaptunk egy kiskutyát. Nehéz döntés volt... Dory halála óta úgy éreztem, soha többet még csak ránézni sem akarok másik kutyára. Ha rajtam múlik, nem is lett volna soha többé kutyánk. De kifogytam a kifogásokból. A gyerekek már régóta szerettek volna, de amíg a panelben laktunk, tapasztalatból mondhattam, hogy a kutya nem lakásba való. Majd ha családi házba költözünk... Most már másfél éve itt lakunk, kertes házban, de mégsem bírtam rászánni magam, hogy újból elkötelezzem magam. Mert egy kutya nagy felelősség, családtagnak számít. És micsoda rettenetes fájdalom az elvesztése! Valójában ez volt a legfontosabb indok, ami miatt nem akartam. De hát persze a gyerekek győztek. Na meg a válság miatt megromlott közbiztonság. Az utóbbi hónapokban több betörésről is hallottunk a környékünkön, és addig törtük a fejünket, míg végülis egy házőrző eb beszerzése mellett tettük le a voksot. Nos, a házőrző fenevadunk most alig nyom pár dekát, és háromóránként injekciós fecskendővel csepegtetem a szájába a tápszert... :-O  Mivel a kedves édesanyja megunta a táplálásukat, így a gazdájuk kénytelen volt idő előtt elajándékozni őket... lesz, ami lesz alapon. A mi családunkban szokás az elesett, mások által már reménytelen esetnek titulált állatkák felkarolása. Annak idején, gyerekkorunkban mi is nagyon vágytunk egy háziállatra, és panellakás lévén végül kompromisszumot kötöttünk egy teknőcpáros tartásában. Igen ám, csakhogy egyikük  (a hím... minden célzás nélkül :P) elég gyengécskének bizonyult, nem akart enni, beteg lett, már a páncélja is kezdett puhulni, ami a pusztulás egyértelmű jele. Az állatkórházban kiröhögtek minket, hogy minek reszketünk ennyire ezért az alig (mai) százforintos nagyságú kis életért, vegyünk másikat. No de minket nem ilyen fából faragtak. Anyukám szemcseppentőből csepegtette a kis állat szájába a páncélerősítő vitaminokat, és láss csodát! A kis teknősbreki megmaradt, hatalmasra nőtt, és még ma is él, ha meg nem halt (23 éve...). Nos ezekután mit nekem egy alig háromhetes kiskutya tejelése :))) Ha így folytatom, előbb megszeretem ezt a kis árvát, mint gondolnám... Pedig azt hittem, Dory után más kutya már nem jöhet az életembe.

Épp 6 éve, hogy  elveszítettük őt. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy ilyen jóságos kutyát nem láttam még az életben! Az utcán találtam, talán kéthónapos lehetett. Nemes egyszerűséggel csak odacsapódott mellém, és első látásra beleszerettem! Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy társam volt jóban-rosszban. Ha lehet ezt mondani kutya-ember kapcsolatra, tökéletes szimbiózisban éltünk, megérezte minden rezdülésemet. Ha szomorú voltam, csak odaült mellém, és a vállamra tette a mellső mancsát, mintha meg akarna vígasztalni. Úgy tudott nézni, mint aki a vesémbe lát, és ezt nem csak én mondtam, aki esetleg elfogult voltam, hanem mindenki, aki látta. Mintha egy bölcs szemei néztek volna ránk egy kutya pofijából. Hihetetlenül jó emberismerő volt. Akiről megérezte a rossz szándékot, fenyegetően megmorogta. Sajnos nem hallgattam a megérzéseire az elején, de utólag mindig kiderült, hogy igaza volt. Elkerülhettem volna pár csalódást az életben, ha megfogadom a "tanácsait". A férjemet viszont az első pillanattól kezdve rajongva imádta. Ekkorra már tisztában voltam a képességeivel, így ez elég bizonyíték volt számomra, hogy megbízzak benne.

A kisfiam születése után hihetetlen türelmét is bebizonyította. Alighogy csúszni-mászni kezdett a kicsi, kedvenc játékszere lett a kutya. Ment utána, ahogy csak tudott, ha elérte, tépte-cibálta, ahol érte, és a drága jó állat csak tűrte hősiesen. Egyszer úgy megcsavarta az orrát a kis kópé, hogy a könnye kicsordult szegénykémnek, de egy nyikkot sem hallatott.

Egyetlenegy dolgot nem bírtunk neki megtanítani, hiába próbálkoztunk: hogy ne egyen meg a földről semmit. Ez lett a veszte :((( Azon a márciusi reggelen a férjem munka előtt még levitte sétálni. Nem is láttam, mert még aludni akartam egy kicsit. Aztán a kapucsengő vad csörömpölésére ébredtem. Hozzak ecetet, mert a kutya mérget evett!!! Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mintha csak álmodtam volna az egészet. És vártam az ébredést. Nem tudtam azonnal lemenni, mert a síró kisfiamat kellett nyugtatnom; férjem egyedül próbált meg úrrálenni a helyzeten. Mire leértem, már késő volt.

Sokáig mardosott a lelkiismeretfurdalás, hogy talán ha akkor én megyek le először, akkor ez nem történik meg. Valahogy csak sikerült volna az ecetet lenyomnom a torkán. De az állatorvos szerint - akit akkor egyszerre  riasztottam, de sajnos már nem tudott segíteni - annyira erős volt a méreg, hogy azonnal elpusztított mindent, nem lehetett volna semmit sem csinálni. Akkor talán mégiscsak jobb volt így. Nem hiszem, hogy valaha is fel tudtam volna dolgozni, ha végig kell néznem a haláltusáját. Még az is sokkol, ha csak elképzelem :(((

Kívánnék a méreg lerakójának hasonló szépeket és jókat, mint amiket az a szerencsétlen állat átélt az utolsó pillanataiban, de nem teszem. Félek, hogy az átok visszatérne, bár nem vagyok babonás.

Azt hiszem, Dory az olympiai játékok áldozata volt. Abban az évben hirtelen eltűntek az utcákról a kóbor kutyák, és sajnos több házi kedvenc is áldozatául esett ennek a kegyetlen, de egyszerű módszernek, amivel a városok utcáin megoldották a kóborkutya-kérdést...

Éppen 6 év telt el azóta. A fényképe még mindig kint van a nappaliban, a többi családi képek között, és talán nem is kerül le soha. De most itt az idő, hogy elengedjem végre. Nem lehetek annyira önző, hogy az én saját fájdalmam miatt megfosszam a gyerekeimet attól az örömtől, amit az állattartás okoz. Ha mindenki így gondolkozna, hogy egyszer majd elveszíti a kedvencét, és ezért jobb, ha nem is kezdi el az állattartást, akkor kihalnának az állatok a Földön.

Remélem, sok-sok örömteli évet tölthetünk majd együtt az új kis családtaggal. Mindenesetre az első dolgom lesz, hogy elviszem kutyaiskolába, és megtaníttatom vele, hogy ne egyen meg a földről semmit. Aztán meg jó házőrzőt nevelünk belőle. Mert már most látom, hogy ennek a tápszerezésnek nem lesz jó vége... halálra fogjuk kényeztetni!!!!

 

Isten Veled, drága Dory!