Életutak

"A sors útjai kifürkészhetetlenek" - mondjuk sokszor, de mi is az a sors? Tényleg előre meg van írva az életünk abban a bizonyos nagykönyvben? Igen, tudom, nem én vagyok az első a világon, aki felteszi ezt a kérdést, és minden bizonnyal nem is az utolsó. Valószínűleg nincs is rá egyetemes válasz, ami mindenki számára elfogadható lenne. Minden embernek önmagában kell megtalálnia a megoldást, ami mindenki számára mást jelenthet.

Úgy gondolom, a legkényelmesebb dolog elhinni, hogy a sors előre meg van határozva számunkra. Kényelmes, mert akármi történik velünk, rá lehet fogni, hogy ez volt megírva, nem lehet ellene tenni semmit. De tényleg mindennek így kell  lennie?

Még középiskolás koromban egyszer kíváncsiságból elmentem egy jósnőhöz. Sokan ajánlották, messzi földön híres volt a csodálatos képessége, ahogyan kártyából jósolt. Azt mondják, még komoly üzletemberek, sőt államférfiak is mindig kikérdezték a véleményét egy-egy fontos döntés előtt. A természetfeletti dolgokhoz nem nagyon értek, nem is igazán mélyedtem bele ebbe a dologba soha (bár érdekel, de valahogy nem jutottam el soha odáig, hogy mélyebben foglalkozzam bármivel, ami az ezotériával kapcsolatos). Nem mondom, hogy vakon hiszek ezekben a dolgokban, mivel sajnos sok csaló is van a világon (sőt, talán több a csaló, mint az igazi "látó"), de az ellenkezőjét sem bizonyították még, hogy nem léteznek ezek a jelenségek. Mindenesetre tény, hogy rengeteg - a tudomány jelenlegi állása szerint - megmagyarázhatatlan jelenség, történés van még a földön, amire talán egyszer majd logikus magyarázatot adnak, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre én úgy érzem, hogy az lesz az emberiség vége, ha egyszer minden, de minden, az emberiség számára eddig ismeretlen, vagy természetfeletti jelenségre fény derül... Hiszen éppen ez világunk mozgatórugója, hogy felfedezzük, megismerjük a körülöttünk zajló eseményeket, folyamatokat. Ha egyszer mindenre megtalálnánk a választ, mi értelme lenne az életnek? Nem éppen ezek a természetfeletti dolgok adják meg a lét sava-borsát?

Gondoljunk csak bele, micsoda "felhajtás" van például az egész vallás dolog mögött! Hiszek Istenben, félreértés ne essék, de néha belegondolok, mi lenne, ha egyszer csak kiderülne, és tudományosan, kézzelfoghatóan, mindenki számára érthetően bebizonyítanák, hogy Isten nem létezik, mindez csak egy nagy üzleti fogás volt!!! Az emberiség legnagyobb hányada hisz valamiben, lényegtelen, hogy Istennek, Allahnak, Buddhának, Napistennek vagy bárminek nevezzük is, de a különböző kultúrák mind a saját vallásuk köré épülnek, az egész társadalmuk ezen alapszik. Már az ősember is hitt valamiben, a tűznek, a napnak vagy bármi más ismeretlennek mágikus erőt tulajdonított, és félelemmel vegyes tisztelettel övezte. Lehet, hogy ez  a kulcsszó? A félelem. A mostani vallásokban is megtalálható ez a motívum... miért is legyünk jók? Mert félünk Isten haragjától, a büntetéstől, a túlvilágtól, a pokoltól... Ha ez hirtelen megszűnne, mi oka lenne az embernek, hogy tisztességes legyen?  Sajnos furcsa dolog az emberi természet. Az állatvilágban nem létezik alapvető gonoszság. Az egyik állat azért öli meg a másikat, hogy élelemhez jusson, fenntartsa önmagát és a fajtáját, de kétlem, hogy csak azért halálra kínozzon egy másik állatot (főleg saját fajtájabelit), mert ez beteges lelki élvezetet okoz neki. Pedig nem tudunk róla, hogy az állatoknak lenne bármilyen vallása is. De a - legalábbis az emberi kéztől érintetlen - természetes közegben  (ami sajnos egyre ritkább)  simán működik a természet törvénye, mindenki játssza az élet által rászabott szerepeket, nincs szükség beavatkozásra, szabályokra, fenyegetésekre. Az emberi társadalomban miért nem tudunk egymással békében együttélni, anélkül, hogy félnünk kellene a következményektől, ha nem tesszük?

Egy kicsit elkanyarodtam a kezdeti témámtól, elvittek a gondolataim - megint. Még sokkal mélyebben is belemehetnék ezekbe a dolgokba, de most nem ez volt az eredeti célom. Nincs szándékomban a világmindenség problémáira megoldást találni, nem is tudnék... Illetve lenne pár ötletem, de ugyebár egy fecske nem csinál tavaszt. Az én feladatom az, hogy a szűk környezetemben igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, hogy normális emberhez méltó módon éljünk, harmóniában a természettel és a körülöttünk élőkkel, és ezt átadjam a gyerekeimnek is. Nem azért, mert félünk Isten haragjától, hanem mert ezt tartjuk helyesnek, és hiába élünk egy olyan világban, ahol a becsület és a tisztesség nem számítanak kifizetődő erénynek. Minket is így neveltek, a mi szüleinket is így nevelték, és remélem, egyszer majd a gyerekeim is erre fogják nevelni az ő gyerekeiket. Ezzel máris sokat tettünk, hiszen egy fecskéből lett három, a háromnak lesz talán még egyszer annyi, vagy még több, és így tovább... Talán egyszer több jó ember lesz a földön, mint rossz, és remélem, ez nem csak utópia.

Na de már megint csapongok... szóval ott tartottam, hogy elmentem ahhoz a híres jósnőhöz. A kíváncsiság vezérelt; sokat  hallottam már róla, aki nála járt, mind mesélt a döbbenetről, amit átéltek, mégis kételkedve fogadtam. Az ember szereti saját bőrén tapasztalni a dolgokat. Aztán amikor elmentem hozzá, tényleg megdöbbentem én is. Minden szava igaz volt, amit mondott; kezdetnek - hogy bebizonyítsa a képességeit - olyan dolgokat említett a múltamból, egészen a születésem, sőt anyukám velem való terhességének  körülményéig, amiket a legközelebbi családtagokon kívül - vagy talán még ők sem - senki nem tudott. Kizárt, hogy valahonnan előre utánanézhetett volna ezeknek a dolgoknak, hiszen az időpont kéréskor egy vezetéknéven kívül nem is kért mást (akkoriban még nem létezett híváskijelzés sem a telefonokon, de ha jól emlékszem, amúgy is egy nyilvános fülkéből hívtam).

A jövővel kapcsolatban olyan dolgokat mesélt, amiknek akkor nem is tulajdonítottam jelentőséget, tehát nem tartom valószínűnek, hogy befolyásolt volna (például ő már akkor megjósolta, hogy külföldre fogok menni - bár azt nem mondta, hogy örökre, mert csak 3 évre előre jósolt -, amit akkor ott mindjárt ki is vertem a fejemből, mert úgy gondoltam, ugyan már, ez kizárt dolog). Olyan dolgokat is meglátott, amik elkerülhetetlenek voltak (haláleset a családban - és tényleg bekövetkezett rá 2 évre :(((  ), de ezt sem akartam elfogadni, mert nem akartam, hogy megtörténjen. Azt hittem, ha nem veszek róla tudomást, nem is fog... Persze szépen el is felejtettem aztán a dolgot, csak amikor megtörténtek, akkor utólag döbbentem rá, hogy jé, tényleg, ezt már nekem megjósolták egyszer!

Ezen a ponton tehát joggal hihettem, hogy az élet meg van írva a sors könyvében, amit elkerülni nem lehet.

Talán valóban vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elkerülni, mint például a haláleset, bár ezen is el lehetne vitatkozni, hogy ha nem épp ott, akkor.... Persze utólag, ha már megtörtént, nem érdemes ezen filózni, könnyebb, ha elfogadja az ember a nehezen elfogadhatót. Megváltoztatni úgysem lehet már.

De mi van azokkal a dolgokkal, amik megváltoztathatók? Itt is hagyatkozzunk a sorsunkra, vagy tennünk kell valamit?

Nos ilyen és hasonló dilemmáim voltak, amikor pár év múlva eljött az idő, hogy újra meglátogassam a jósnőt. Egy válaszút előtt álltam, egy komoly döntés előtt, és tanácstalan voltam, nem tudtam, mit tegyek. A legkényelmesebb dolog az lett volna, ha hagyom magam az árral sodorni, de lelkem mélyén éreztem, hogy változtatni kellene. Azt vártam, hogy majd konkrét választ kapok, hogy igen, ez vagy amaz lesz a helyes döntés. Ehelyett a jósnő két különböző jövőképet vázolt fel elém: ha az első utat választom, akkor ez és ez fog történni, ha pedig a másodikat, akkor más. De egyik út sem tűnt rossz döntésnek, mindkettő járható volt. Nem segített tehát a döntésben, magamnak kellett választanom, ami nem volt könnyű; viszont rájöttem valamire. A sors könyvét magunk írjuk, és mi vagyunk a felelősek azért, hogy milyen forgatókönyv kerül ki a kezünk közül végül. Nincsenek rossz döntések; lehet, hogy éppen az lesz hosszú távon a helyes, ami először rossznak tűnt, de ezt nem tudhatjuk előre. Egyetlenegy helytelen döntés van: ha meg sem próbáljuk.... Akkor ülhetünk a babérjainkon, és sajnálkozhatunk egy életen keresztül, hogy mégsem így kellett volna. De sosem késő változtatni. Amin lehet. Amit pedig nem lehet megváltoztatni, azon nem is érdemes keseregni. Inkább el kell fogadni, meg kell tanulni vele élni, és ha lehet, ki kell hozni belőle a lehető legjobbat. Aztán a végén kiderülhet, hogy ez volt életünk legjobb döntése.

Utólag sosem érdemes megbánni, amit tettünk. Azt sem, amit nem tettünk meg. A múltat már nem lehet megváltoztatni; azzal, hogy kesergünk rajta, csak tönkretesszük  a jelenünket, sőt akár a jövőt is. A sorsunk a saját kezünkben van, legyünk hát kreatívak, lássuk meg a lehetőségeinket, és higgyük el, hogy meg tudjuk csinálni, amit elterveztünk!

Soha ne mondd, hogy soha, de én úgy érzem, nincs rá szükségem többé, hogy jósnőhöz menjek. Nem is szeretném tudni, hogy mi fog történni a jövőben. Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik, amiről meg nekem kell döntenem, arról majd az adott pillanat/gondviselés(?) megadja kellő időben a választ. Az úgyis csak az út végén fog kiderülni, hogy merre billen a mérleg nyelve, helyesek voltak-e a döntéseim, vagy sem. Addig viszont szeretném élvezni az utazást.