Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. március 29., hétfő

Illúzió

Az egész élet egy illúzió. Azt látjuk, amit látni szeretnénk. Mit is látunk valójában, tényleg olyanok a dolgok, amilyeneknek érzékeljük őket, vagy csak szemfényvesztés az egész világ? Mint a csillagok. Ami most a szemünk elé vetítődik, az tulajdonképpen egy fényévekkel ezelőtti kép, már régesrégen a múlté, lehet, hogy azóta már nem is létezik az a csillag, amit éppen figyelünk. De mi most látjuk, ilyennek látjuk, elhisszük, hogy ilyen. Hiszen azt hisszük, amit látunk, nem igaz? Az egész világ így működik. Van egy képünk arról, hogy hogyan működnek a dolgok, így tanultuk, elhisszük, hiszen nem ismerünk mást. De vajon tényleg így van-e? Vagy esetleg valakiknek ez az érdeke, hogy mi ilyennek lássuk a világot, közben meg fogalmunk sincs róla, hogy mi zajlik a háttérben? Valljuk be, kényelmes ez így nekünk is. Boldogok vagyunk, elégedettek vagyunk az életünkkel, ki többé, ki kevésbé, de hát ezt szoktuk meg, ez az élet rendje - mondjuk. Nem lenne-e sokkal fájdalmasabb, kényelmetlenebb, ha egyszercsak kiderülne, hogy semmi sem az, aminek látszik? Az lenne ám a kavarodás! Az egész jól felépített kis világunk összeomlana, kicsúszna a talaj a lábunk alól, aztán kezdhetnénk előlről mindent. Újra kellene tanulnunk mindent, újra kellene építeni az életünket. Nem is olyan egyszerű ez. Akkor mégiscsak kényelmesebb dolog elhinni, hogy így van ez jól, ahogy van, nem is szeretnénk tudni róla, hogy esetleg lehetne másképp. Elhitetjük magunkkal, hogy boldogok vagyunk, de vajon mi is a boldogság? Hol van az a határ, amikor még jobban megéri nem tudomást venni a körülöttünk zajló történésekről, mint a dolgok mélyére nézni? Meddig tartható az az állapot, hogy illúziókba ringatjuk magunkat? Én azt mondom, boldog vagyok. De egyedül nem lehetek boldog. Ha a környezetem nem boldog velem, akkor én csak illúziókat dédelgetek. Én boldog vagyok veled, vagy legalábbis ezt akarom elhinni, de te nem vagy boldog velem. Akkor hiba van a képletben, ami előbb-utóbb robbanni fog. Hiába is menekülök az álmaimba. Ha viszont te is el akarod hinni, hogy boldog vagy, akkor már ketten álmodunk. Igaz, vagy nem, nem számít. Hiszen mindketten ezt akarjuk, sikerülnie kell! Minek a dolgok mélyére ásni, csak rosszat teszünk vele, csak fájdalmat okozhat az igazság keresése. Hiszen az igazság bennünk van. Ha pedig már a környezetünk is látja rajtunk a boldogságot, akkor nincs miről beszélnünk, csakis igaz lehet. Nem mindig vezet jóra, ha túlságosan ki akarjuk elemezni a dolgokat. Néha csak hagyni kell őket a maguk útján történni. "Boldogok a lelki szegények" az én értelmezésemben éppen ennyit tesz, aki nem rágódik túl sokat a sorsán, és nem akar mindig a dolgok mélyére ásni, könnyebben megtalálja  a boldogsághoz vezető utat. Mi ez, illúzió? Önámítás? A fejünk homokba dugása? Vagy egyszerű életbölcsesség? A helyzettől függ. Vannak bizonyos szituációk, amikor jobb felejteni, és elfogadni a dolgokat, hogy megtaláljuk a boldogságot. Ha képesek vagyunk elhitetni magunkkal és a környezetünkkel, hogy ez nekünk így jó, akkor az úgy is van. De ha semmiképpen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem úgy van az, ahogyan látszik, akkor talán érdemesebb utánajárni az igazságnak, még ha fájni fog is. Hiszen az illúzió sem okoz már felhőtlen örömet, akkor meg nincs sok veszítenivalónk, nem igaz?  Lehet, hogy összedől a világ, de egy hamis illúzió romjain egy új boldogság alapjait kövezhetjük le. Amit nem kell majd felásni, hogy megkeressük, igaz-e... 
Nehéz eldönteni, hol van a határvonal az illúzió és a valóság között. Néha elgondolkozom, nem éppen azok a legboldogabbak, akiknek gond van az elméjükkel? Ők már nem agyalnak a világ dolgain, szabadon szárnyalnak a fantáziájuk világában. Azzá válnak, akivé akarnak, ledobták a valós világ béklyóit, a környezetük véleménye sem érdekli már őket, semmi sem számít, csak utaznak határok nélkül egy álomvilágban. Nekik ez így jó. Lehet, hogy éppen ez a baj a világgal, hogy túlságosan racionálisan akarunk gondolkozni, szigorú  határokat szabunk a képzeletünknek, a gondolatainknak, s ezért tudat alatt kisebb-nagyobb dolgokban az illúziókba menekülünk. Aztán egyszercsak már nem is tudjuk, hol a határ. 
Egyik kedvenc idézetem: "Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges,az a szemnek láthatatlan..." Nagyon igaz! 

Nincsenek megjegyzések: