Ketrecbe zárt tigris

A betegség, a haláleset a családban, mindig fájdalmas esemény. Még inkább az, amikor az ember távol van, és nem lehet ott a szeretett személy utolsó pillanataiban. Hogy csak még egyszer utoljára lássa, elbúcsúzzon tőle... hogy elfogadja az elfogadhatatlant. Amikor az ember nem lehet ott, nem is tudja felfogni igazán. Igen, tudja, hallja a szavakat, hogy valami nincs rendben, fel kellene készülni a legrosszabbra, de nem megy. Hiszen az emlékekben még az a kép él, amikor utoljára látta; akkor még minden rendben volt, vagy legalábbis úgy látszott. Különben is, velünk ez nem történhet meg. Egyszerűbb a fejet gyorsan a homokba dugni, és várni, hogy elmúljon a veszély, megtörténjen a csoda, és minden ugyanúgy legyen, mint rég. Hiszen csakis ez történhet, nem igaz? 

Szerencsésnek mondhatom magam: egészen 22 éves koromig nem kellett szembesülnöm a halál gondolatával. Ismerősök, távoli rokonok temetésén részt vettem persze, de az mégsem ugyanaz volt. Közeli hozzátartozó elvesztését nem kellett átélnem szerencsére, így nem tudtam, mit jelent gyászolni valakit. Az első veszteség, amit fel kellett dolgoznom, az anyai nagypapám halála volt. Akkor már itt éltem Görögországban, de gyakran hazalátogattam. Egy ilyen látogatás alkalmával történt. Előző nap még elmentem hozzá, örült az érkezésemnek, minden rendben volt vele. De tényleg. Aztán másnap jött a hír, hogy eltávozott :((( Örökre. Váratlanul ért minket a halála, hiszen jó egészségnek örvendett. Senki nem volt rá felkészülve. Csekély vigasz, hogy nem szenvedett sokat, hirtelen érte el a vég. Viszont tényleg sokat jelentett nekem a feldolgozásban, hogy otthon lehettem, még egyszer utoljára találkozhattam vele. Mintha csak megvárt volna... 

Pár év múlva a nagymamám volt a következő. Vágyott a nagypapa után, de az élet még megajándékozta néhány évvel. Legalábbis nekünk, családtagoknak ajándék volt, hogy még köztünk lehetett. Akárhányszor készültem visszajönni göröghonba, mindig úgy búcsúzott, hogy lehet, hogy utoljára találkozunk... Én pedig mondtam neki, hogy nem szabad, meg kell várnia. Legutolsó alkalommal nem mondta....  Tudtam, hallottam róla, hogy szenved, hogy nincs neki sok hátra, de nem akartam elhinni. Érdekes, amikor az ember a szívével lát, azt hajlandó csak meglátni, amit akar. Amikor már mindenki azon sopánkodott, milyen rossz bőrben van, nekem akkor is ugyanolyannak tűnt, mint régen. Az én kis fürge nagymamám. Furcsa, még a telefon csörgése is más volt azon a délutánon. Még mielőtt kimondta volna édesapám a hírt, már tudtam. Nem is tudom, hogy volt lélekjelenlétem pár óra alatt az utazást megszervezni, de estére már az autóban ülve szeltük át a fél világot, hogy legalább a temetésre odaérjünk. Csak ott döbbentem rá igazán, mi is történt. 

Az élet ismétli önmagát. Ahogy múlnak az évek, egyre gyakoribb lesz ez a forgatókönyv, és egyre közelibbek a szereplők :(( Apai nagypapám volt a következő. Az évek rajta is meghagyták a nyomaikat. Számomra azonban továbbra is az az életerős, akaratos kis emberke maradt, akivel a fél gyerekkoromat töltöttem;  aki megtanított korcsolyázni, biciklizni, úszni, sakkozni, akivel nagyokat kirándultunk, és ő még akkor is bírta töretlenül, amikor már mindenki más kidőlt a sorból. Akivel képesek voltunk összeveszni a társasjátékokon, mert egyikünk sem bírt veszíteni :)) Aki megtanított a könyvek és a komolyzene szeretetére. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ez az életkedvtől buzogó lélek lassanként saját teste rabja lett. A testé, amely elfáradt, legyengült, egy idő után a négy fal közé szorult, s aztán az életkedv is kettétört; elveszítette a kontaktust a külvilággal. Érdekes dolog, hogy amikor meglátogattuk, a gyerekek látványára mindig felélénkült, szinte megfiatalodott. De aztán újra visszatért a saját világába. Akárhogyan is, amíg azt láttam, hogy az egészségével nincs semmi gond, elhitettem magammal, hogy ez a helyzet mindörökre így is maradhat. Nem számít, hogy ő már lélekben rég máshol jár, de amíg fizikailag itt van velünk, minden rendben van. Aztán jött a derült égből a villámcsapás: megint egy telefonhívás. Ezúttal még utazást sem tudtam szervezni. Pont két hét múlva indultunk volna haza, az ünnepekre, nem lehetett sehogysem megoldani, hogy előbb menjünk. A ketrecbe zárt tigris hozzám képest kismacska volt. Menni akartam, de nem lehetett. Nem is tudom, mi fájt jobban, az elvesztése, vagy az, hogy nem lehettem ott a temetésen. Amíg ki nem mehettem a sírjához, feldolgozni sem tudtam a dolgot. Az el nem sírt könnyek sósavként marták a szívemet. 

Most, 3 hónap múlva újra rettegek a telefonhívásoktól. Imádott nagymamám akarja feladni a harcot, pedig megígérte nekem, hogy megvár. Az nem lehet, hogy nem tartja be az ígéretét, igaz? A bezárt tigris megint őrjöng bennem, legszívesebben repülnék hozzá, hogy számonkérjem. Nem bírok elviselni még egy ilyen telefont. Muszáj, hogy még egyszer, sokszor, még nagyon sokáig lássam! Ha őt is elveszítem, úgy érzem, a gyermekkorom végleg eltűnik. Ő az utolsó szalmaszál, ami a múltamhoz köt. Ha ez a kötelék elszakad, életem egy része tűnik el végleg. A ház, az udvar, gyermekéveim legszebb emlékeivel van tele. Ez az utolsó helyszín, amiről emlékeim vannak.  A szüleim házába is jó hazamenni, már csak őmiattuk is, de az nem az a ház, ahol felnőttem. Amikor azt mondom, hazamegyek, a szüleimhez megyek, ők az "otthonom"; a házról - bár gyönyörű és jó ott lenni - nincsenek gyerekkori emlékeim. Ez a ház inkább majd a gyermekeimnek lesz szép emlék, mire felnőnek :) 

Nagymamám háza viszont az én gyerekkoromat hozza vissza, oda belépve mintha időutazáson mennék keresztül, újra kisgyerekké válok ott. Szinte hallom az udvaron a szomszéd gyerekek hangját, akikkel együtt "bandáztunk". A galambok turbékolását, amire minden reggel ébredtünk, és azt találtuk ki mamimmal, hogy azt mondják, kukulj meg! A hársfa illatáról is mindig a nagyszüleimnél töltött nyarak jutnak eszembe. És még sorolhatnám. 

Önzően hangzik, hogy a saját emlékeimet siratom, miközben drága nagyikám egy kórházi ágyon fekszik. De ragaszkodom az emlékeimhez, ragaszkodom a régi megszokott helyeimhez, és ragaszkodom az emberekhez, akik mindent jelentenek nekem! Mamikám, légyszíves, várj még!! Tudom, hogy sietnél, de ráérsz, onnan már nincs visszaút!!! Engedd meg, hogy önzők legyünk egy kicsit, és szeretnénk még magunk között tudni, ameddig lehet! Nagyon-nagyon sokan vagyunk, akik szeretünk, és nagy fájdalmat okozol, ha itthagysz minket. Várj meg légyszíves, aztán a többit majd megbeszéljük! Most be vagyok zárva, de hamarosan kitörök, és jövök hozzád! Csak legyél még egy kicsit türelemmel!