Az első...

Még most is gondolok Rá. Lassan 10 éves lenne... hogy repül az idő! Váratlanul érkezett közénk, nem terveztük, de ha már itt volt, örültünk neki. Nagy szerelemből fogant, terveztük, hogy egyszer összeházasodunk, szóba se jöhetett, hogy esetleg... megszabaduljunk tőle. És én mégis megöltem. Nem beavatkozással, vagy bármi olyan cselekedettel, ami árthatott volna neki, hanem a tudatalattimmal.

Mondtam már, hogy boszi vagyok? Sokszor megérzem a rosszat. És általában beválik. Sajnos. Bár minden tökéletesnek látszott, mégis úgy éreztem, valami nem stimmel. Nem tudtam volna megmondani, mi az, de éreztem. Már a terhesség előtt is voltak gyanúim, de amikor szerelmes az ember, hinni akar. El akarja hinni, hogy az a rózsaszín felhő, ami a szeme előtt lebeg, az tényleg létezik, és nem csak illúzió. Persze akkor még sok veszítenivalóm nem volt, legfeljebb pofára esek, na bumm! Nagy csalódás lett volna, de túlélem. Terhesen viszont kiszolgáltatottá válik az ember. Érzelmileg is, hiszen ilyenkor még jobban szükség van a szeretett férfi jelenlétére, fizikálisan is, mert a terhesség első tünetei bizony nagyon meg tudják viselni a kismamát, és bizony - akármennyire számítóan is hangzik - anyagilag is, mivel kénytelen voltam abbahagyni a munkát a terhesség miatt. Ezért a rossz előérzet most kétszeres erővel tört utat magának. Mi lesz, ha mégsem alakulnak úgy a dolgok, ahogy ígérte? Ha elhagy, mihez kezdek, terhesen, szociális ellátás, állás, család nélkül, egyedül egy idegen országban? A kétségek lassan kétségbeeséssé váltak bennem, és egyre gyakoribbak lettek a veszekedések is. A drága kicsi lélek megértette, hogy itt bizony még nincs előkészítve a terep a fogadására, és önként távozott :((

Nagyon kikészültem miatta. Bár tényleg rettegtem a jövőtől, hogy mi lesz velünk, közben azért boldog voltam, amikor csak rágondoltam, és alig vártam, hogy látható jelei legyenek a terhességemnek. Nem akartam elhinni, hogy vége. Az orvos persze vigasztalt, hogy az elejétől fogva rossz helyen volt a pici, nem sok esélyt adott nekünk, engem azért marcangolt a lelkiismeret, hogy az én bizonytalanságom, zaklatott lelkivilágom okozta az egészet. Aztán nem telt el pár hónap, és kitört a krach. Gyanúim beigazolódtak, sőt minden elképzelésemet felülmúlták az események. Olyan dolgok derültek ki, hogy ha nem saját magam élem ezt át, el sem hiszem. Életem nagy csalódását kellett valahogy túlélnem, és közben Ő járt a fejemben, hogy most mihez kezdenék 5 hónapos terhesen??  Be kellett látnom, hogy ennek tényleg így kellett lennie; semmi sem történik véletlenül ebben az életben, a sors tudja, mit csinál.  Persze nem én lettem volna az első, és még csak nem is az utolsó leányanya, aki egyedül hozná világra és nevelné a gyermekét, nincs ebben semmi rossz, belátom. De abban a helyzetben, ott, akkor, még önmagamnak is rettentően nehéz volt a talpraállás, majdnem beleroppantam;  egy 5 hónapos magzat a hasamban biztosan még inkább megsínylette volna. És ez sokkal rosszabb lett volna, mint ami történt.

Ha Ő akkor megszületik, akkor egészen máshogy alakul az életem; biztos, hogy nem ismerkedtem volna meg a férjemmel, és nem lennének EZEK a gyerekeim, akik most vannak. Amit a mostani helyzetben ugye elképzelni sem tudok.Nincs is értelme ezen gondolkozni, hogy mi lett volna, ha? Mert így alakult, és valamiért így volt ez jó.  De akkor miért volt szükség erre a kis "közjátékra", a 6 hét boldog babavárásra?  Úgy gondolom, az sem volt véletlen, a kis lélek előkészítette a terepet a testvéreinek. Megtanított rá, hogy már egy borsószemnyi embrió a pocakban is icipici emberke, akire  nagyon vigyázni kell, mert megérzi lelkünk minden rezdülését. Ebben a témában persze a szakemberek sem értenek egyet, örök kérdés, hogy mikortól is számít igazából embernek az ember. A jog szerint egy embrió csak akkor számít személynek a fogantatásától fogva, ha már megszületett. Vagyis utólag. De ez nem jelenti azt, hogy nincs joga az élethez, még a születése előtt, nem igaz?

Azóta háromszor láttam, éltem át, mivé lesz az a kis embrió. Hogyan is lehetne kétségbe vonni, hogy joga van-e megszületni???

Nekünk akkor nem volt választási lehetőségünk, így alakult. De soha, semmilyen körülmények között sem jöhetne szóba a kérdés, hogy megadom-e az esélyt egy kicsi borsószemnek az életre, vagy sem. Ha már megérkezett, oka van az érkezésének, ki vagyok én, hogy eldöntsem, maradhat-e? Az viszont az én felelősségem, hogy megadjam neki a kedvező feltételeket, hogy valódi kisember váljon belőle. Már a születése előtt is. Utána pedig... ezt már nem is kell magyarázni, igaz?

Sokszor gondolok Rá... nem tudom, hol lehet, hová mennek a meg nem született kis lelkek... de remélem, boldog valahol és nem haragszik rám!