Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. március 4., csütörtök

Otthonról hazafelé...

Annyiszor kifejtettem már ezt a témát , több helyen is, hogy most hirtelenjében nem is tudom, honnan kezdjem. Pedig ez a kérdés meghatározó szerepet tölt be az életemben, mondhatnám, az egyik legmeghatározóbbat (a gyerekeim után). Nehéz dolog, amikor az embernek két hazája van. Kívülről nézve a helyzetet azt gondolhatnánk, milyen jó is az, hiszen kétszer annyit kapunk minden jóból, amit egy ország nyújthat. Két kultúrába nyerhetünk betekintést, két ország szokásait, mindennapjait ismerhetjük meg, két helyen is otthon érezhetjük magunkat, és kétszer annyi ismerősre, barátra (?) tehetünk szert. Nos, el kell oszlatnom ezeket az illúziókat, mert a valóság egyáltalán nem így fest.Mielőtt azonban bővebben kifejteném ezt a témát, először megpróbálom szavakba önteni Görögországhoz fűződő kapcsolatomat. Az egészet egy nagy, életreszóló szerelemhez hasonlítanám, az összes szépségével és még több árnyoldalával együtt. Szinte minden érzés megvolt már, ami a nagy szerelmeket jellemzi: meglátni és megszeretni; a vágyakozás, sóvárgás; az újbóli egymásra találás; a boldog ismerkedés szakasza; aztán a kijózanodás, a hibák észrevétele, a csalódás;  mindezek ellenére a "se veled, se nélküled" dilemmája; gyűlölet és gyötrődés; végül a beletörődés, a gyengeségek elnézése, és az elfogadó szeretet. Mint egy hosszú évek óta tartó, alapjaiban jó házasságban. Persze ez így nem ennyire egyszerű, hiszen a gondok mögött legtöbbször az a bizonyos "másik" rejtőzik, az elhagyott óhaza; valamint az azutáni vágy, a vele való összehasonlítás.
De kezdem az elejéről. 18 éves voltam, amikor először jöttem Görögországba nyaralni a szüleimmel és a húgommal. Nem tudnám megmagyarázni, mi volt az, ami annyira megfogott benne, de emlékszem, már a repülőről leszállva elkapott az a furcsa érzés. Pedig még csak nem is tárult elém valami csodálatos látvány, az akkori athéni repülőtér nem keltette éppenséggel a nagy nemzetközi légiforgalmi központ benyomását (nos, azóta már felépült egy hipermodern, minden elvárást kielégítő légikitötő, csak hogy a pozitívumokat is megemlítsem). Talán ezért is éreztem úgy elsőre, hogy egy másik világba érkeztünk; no meg a 40 fok, ami fogadott minket, az útleveleket ellenőrző vámosok, akik leplezetlenül  kihívó tekintettel mustrálták végig a miniszoknyás turistalányokat, mind, mind az ismeretlen iránti izgatott kíváncsiságomat voltak hivatottak felkelteni. A repülőtér előtt aztán csak tovább fokozódott ez az érzés: bábeli hangzavar, autódudálás, a sorban álló sárga ütött-kopott taxik, és sofőrjeik, akik egymást túlkiabálva, lökdösődve próbálták maguknak megnyerni az utasokat. Nem először jártam külföldön, de ekkora kontrasztot Magyarországhoz képest sehol sem tapasztaltam. De ami a legfurább: tetszett!!! Igaz, amíg a taxisunk Evia szigetére szállított át minket, erőteljes halálfélelem környékezett meg a vezetési stílusától (na és mindenki másétól is vele együtt), de közben volt azért annyi lélekjelenlétem, hogy megnézzem magamnak a várost az autó ablakából. 17 év telt el azóta az első találkozás óta, de most, hogy így visszaemlékszem, újra elfog az az életérzés, amit csak címszavakkal lehetne jellemezni: tűző napsütés, nyüzsgés, hangzavar, görög zene, a tenger illata, pezsgés, ÉLET!!! Aki már volt első látásra szerelmes, az tudja, miről beszélek. Az egész testem belebizsergett, és még csak nem is értettem, miért.A nyaralás alatt nem történt semmi olyan emlékezetes esemény, amit a téma szempontjából meg kell említenem (na jó, volt egy pincér srác, aki erőteljesen csapta nekem a szelet, de ez kellett az életérzéshez, ugye? Nyaralás, tengerpart, románc... De nem ő fogott meg érzelmileg, hanem az ország), egyszerűen csak jól éreztük magunkat, mégis nehéz szívvel indultam haza. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy itt szeretnék élni, bár akkor ez még csak egy elérhetetlen álomnak tűnt. Ezek után ha Görögországnak csak a nevét meghallottam, esetleg görög zenét, máris hevesebben dobogott a szívem. Drága édesanyám azóta is meg van róla győződve, hogy ha akkor nem megyünk el nyaralni, akkor egész máshogy alakult volna  az életünk. Nem tudom, lehetséges, bár én úgy gondolom, a sorsát senki sem kerülheti el. És valamiért nekem itt volt a sorsom megírva... Utólag már nem érdemes tűnődni rajta, inkább nézzük a jó oldalát, nem igaz?
Két év múlva aztán egy véletlen úgy hozta, hogy megint volt lehetőségem Görögországba jönni, ezúttal Thessaloniki környékére. Alighogy ideértem, már tudtam, hogy nem akarok többet elmenni. Persze nem volt könnyű a döntés, sokat vívódtam magamban, hiszen az otthoniakat sem akartam elszomorítani, plusz ott volt még a főiskola stb... Amúgy tényleg érdekes, mert egészen addig olyan ragaszkodó voltam, még a főiskolára sem akartam másik városba menni, egyszerűen elképzelni sem bírtam, hogy elhagyjam a szülői házat. Senki nem adott sok esélyt, hogy meg tudok állni a saját lábamon, idegenben, messze a biztonságot nyújtó otthontól, egy idegen országban, egyedül. Talán éppen ez is közrejátszott, a bizonyítási vágy? Nem tudom, a szerelmet sem lehet megmagyarázni, miért érezzük azt, amit érzünk, nos én is így voltam ezzel. Valóban jót tett nekem az önállóság. Feltaláltam magam, barátokra tettem szert, elkezdtem felfedezni a várost. A görög nyelvre nem igazán volt szükségem eleinte, az angollal és a némettel tökéletesen elboldogultam. Aztán meg annak ellenére, hogy imádtam itt lenni, sosem terveztem azt, hogy örökké itt fogok élni. És éppen ez volt a kulcsszó! Amíg határozatlan időre terveztem az ittlétet (ismerősök kérdésére, hogy mégis meddig akarok kint lenni, az volt a válaszom, ameddig jól érzem magam, és tényleg így is gondoltam), minden szép és jó volt; nem voltak kötelezettségeim, nem akartam beilleszkedni, átvenni a szokásokat, és nem érdekelt, ha furcsának tartják az enyémeket. Nem zavart, ha külföldiként kezelnek, hiszen az voltam. Önmagam lehettem, és akinek tetszik...
Magyarországra gyakran hazajártam, mert hiányzott az otthon, a család, és ott mindig feltöltődtem energiával. Ez a mai napig így van. De utána mégis mindig visszahúzott a szívem.
Az első törés akkor történt ebben a "nagy szerelemben", amikor véglegesnek kezdett tűnni az ittlétem. Mint a csapodár férfi, aki menekül a kötöttségek elől: amíg csak egy laza kapcsolatról van szó, ahol csak el kell vennie, ami "jár", addig jól érzi magát, de ha szóbakerül a házasság, hanyatt-homlok menekül. Nos, valahogy így voltam én is a Görögországgal létesített viszonyomban. Volt egy kapcsolatom (igazi, nem csak képletes :-D), és hamarosan eljegyeztük egymást. Nos, innentől valami megváltozott. Most már MUSZÁJ volt ittmaradnom, és ez egyáltalán nem tetszett. Persze az is lehet, hogy csak a kapcsolat nem működött úgy, ahogy kellett volna, de a fordítottja is igaz lehet, hogy a kapcsolat nem működött amiatt, mert nem akartam örökre ittmaradni... Lehet, hogy egyszerűen csak nem illettünk össze. Nem tudom, ennyi év távlatából már nehéz megítélni. Tény, hogy rendes srác volt, az is tény, hogy én meg túl fiatal voltam és még nem "éltem" eleget, ő pedig túlságosan birtokolni akart. Na de ebben a bejegyzésben most nem is célom annak a kapcsolatnak a kielemzése, csak azt a folyamatot akartam bemutatni ezáltal, ahogy a nagy lelkesedésem Görögország iránt megcsappant hirtelen. Ahogy a rózsaszín köd felszállt, előjöttek a hibák is, amiket hirtelen még kétszer akkorának is láttam. Lassanként minden zavart:  a kosz, a hangzavar, a bürokrácia, az udvariatlanság... Eddig fel sem tűnt, mint ahogy az sem, hogy a görögök tulajdonképpen nem is szeretik annyira  a külföldieket. Addig amíg turista vagy, igen, hiszen pénzt hozol, de ha már idejössz "betolakodónak", azt bizony elég rossz szemmel nézik. Ez tény, nem csak az akkori helyzetem mondatta ezt velem. Csak régebben nem érdekelt, mert nem is éreztette ezt velem senki. Viszont most a vőlegényem szülei, főleg az anyja eléggé megkeserítette az életemet az elején. Nem rejtette véka alá, hogy nem örül annak, hogy a fia nem görög lányt akar feleségül venni. Bennem pedig előjött a megfelelési vágy. Miért érek én kevesebbet egy görög nőnél? Vagy bárki, miért ér többet, vagy kevesebbet a nemzetisége, a hovatartozása, a bőrszíne vagy bármije miatt??? Hát nem az számít, mi van belül, a szívében? Persze, csak az nem látszik elsőre. Sok szónak is egy a vége, idővel sikerült anyóspajtás szimpátiáját megnyernem, csakhogy közben szépen lassan kénytelen voltam mindig egy kicsit feladni önmagamból. Legalábbis akkor úgy éreztem. Mostani ésszel lehet, hogy másképp látnám a dolgokat. Igaz a mondás, hogy ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak. Tulajdonképpen ennyi volt az elvárás felém is. Csakhogy huszonegykétéves fejjel, és abban a tudatban, hogy csak "ideiglenesen" vagyok itt, eléggé megalázónak éreztem ezeket az elvárásokat. Minél inkább szorult a hurok a nyakam körül, annál inkább úgy éreztem, nem bírnám itt leélni az életemet. Mindez csak addig tartott, amíg vége nem lett a jegyességemnek. De addigra már én sem voltam a régi, más szemmel láttam a világot. Hazatértem. És hamarosan elkezdtem "honvágyat" érezni Görögország után!!!
Folyt. köv....

Nincsenek megjegyzések: