Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. március 12., péntek

Szeretlek!

Milyen furcsa, hogy az embernek a saját anyanyelvén sokkal nehezebb kimondani ezt a szót, mint más nyelven. Pedig a jelentés ugyanaz, mégis valahogy sokkal inkább szívből jön, ha az ember azon a nyelven mondja, amelyet gyerekkora óta beszél. Mintha az érzések is sokkal mélyebbek lennének így. Na és visszahallani is sokkal szívmelengetőbb érzés, mint idegen nyelven, akármilyen jól beszéli is valaki az adott nyelvet. Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de az angol "I love you" például kimondottan giccsesen hangzik számomra. Talán csak azért, mert a film- és zeneipar már annyira elcsépelt frázist varázsolt belőle; nincs olyan érzelmes szám vagy film, ahol ne hangzana el többször is ez a kifejezés. De erről bizonyára az angol anyanyelvű emberek egész más véleménnyel vannak.
Érdekes dolog, a filmekben a családtagok napjában többször is elmondják egymásnak a "varázsszót". Ez az európai kultúrákban nem annyira jellemző. Mégis úgy alakult, hogy a mi kis családunkban bevett szokás lett ez a fajta "amerikai típusú" érzelemkinyilvánítás. Gyermekeimmel naponta többször is közöljük egymással, hogy mennyire szeretjük egymást, és soha nem válik unalmassá vagy felesleges szócsépléssé számunkra.
Amikor az ember szerelmes, a szó "szeretlek" különös jelentőséggel bír. Legalábbis számomra. Soha nem voltam az az ömlengős típus, aki napjában többször is szavakba önti az érzelmeit; ennek a szónak a kimondása mindig valami komoly alkalomhoz és főleg megalapozott érzelmekhez kötődött számomra. Inkább a tettek embere vagyok, a viselkedésemmel, a cselekedeteimmel mutattam ki a gyengéd érzéseket. Úgy gondoltam, a gyakran elismételt szerelmi vallomás hamar unalmassá válhat a másik számára. Nos, férjuramban emberemre akadtam, ő még kevésbé a szavak embere. Valószínűleg oka volt, hogy akkor találkoztunk, amikor, mivel régebben jobban szerettem, ha a férfi kezdeményez, és ez az érzelmek kifejezésére is értendő (magyarán szerettem udvaroltatni magamnak :-D ). Egy nagy csalódás kellett ahhoz, hogy rájöjjek: aki sokat beszél, az sokat is hazudhat... Persze nem feltétlenül kell ennek így lennie, viszont a fordítottja akár aranyköpés is lehetne; vagyis aki keveset beszél, az keveset is hazudik :-D  Az én egykori bőbeszédű notórius hazudozóm után tehát kész felüdülés volt egy szűkszavú, de tettekkel annál többet bizonyító partner. Bár a házasságunk elején néha hiányoztak a romantikus gesztusok,  a formaságok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az, amit értünk tesz; a családjáért, az, hogy mi vagyunk számára az egész univerzum, értünk él és lélegzik, nos, ez minden rózsacsokornál és gyertyafényes vacsoránál többet ér. Az évek múlásával aztán egyre inkább közelítünk egymáshoz; ő igyekszik jobban adni a "csomagolásra" is, körbeudvarol, meglep néha ezzel-azzal;  nekem meg már nem is annyira fontosak ezek a dolgok :-D Egyszer meg is jegyezte, hogy lassan már ő a romantikusabb :-D  Persze, csak viccelt, de tény, hogy összecsiszolódtunk :))
A gyerekekkel viszont egész más a helyzet. Kicsi koruk óta, ha csak rájuknéztem, elöntöttek az érzelmek, sokszor szinte tudatomon kívül "kicsúszott a számon" a szó, szeretlek! A legváratlanabb helyzetekben, pillanatokban, de egyszerűen olyan jó volt kimondani! Aztán szokásunkká vált. Van úgy, hogy főzök a konyhában, aztán csak odajön hozzám valamelyik gyerek, és spontán közli velem, hogy "anya, szeretlek!" És ettől mindjárt fényesebben süt a nap, sőt még az étel is vidámabban fortyog a fazékban! Ébredéskor, lefekvés előtt, tanulás közben, a közös játék hevében...  sohasem unalmas hallani, és mindig ugyanúgy megmelengeti a szívemet ez a két bűvös szó!!!
Persze visszaélésekre is okot ad ez a tény, hogy kiismerték anya gyengéjét: amikor tüzet lövell a tekintetem, és kénköves lángot okádok, mert jól felmérgesítettek valamiért, megvan az ellenszer, mivel lehet engem lefegyverezni. Bűnbánó bociszemekkel, elhaló sóhaj hagyja el a sírásra görbülő ajkakat: anya, szeretlek!!!
Nos, ilyenkor biztos vagyok benne, hogy messze földön is hallatszik az a nagy csörömpölés, amivel az anyai szívről apró darabokra törik és lehullik a szülői szigor jégpáncélja! Ez mi más, ha nem érzelmi zsarolás??? De olyan jól esik hallani!!! Mondtam már, hogy imádom az én kis csirkefogóimat?

Nincsenek megjegyzések: