Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. március 18., csütörtök

Találd ki, hogy ki vagyok!

Önismeret. Milyen egyértelmű szó. Ismerni önmagunkat. Mit jelent? Én tudom, ki vagyok. Te tudod?  Azt mondják, egy élet is kevés, hogy kiismerjünk valakit. De ez vajon nem igaz-e  önmagunkra is? Állandóan változunk, fejlődünk, nem csak testileg, de lelkileg, szellemileg is. Ki az, aki 100%-os magabiztossággal meri állítani, hogy ismeri önmagát? Hogy minden egyes szituációra az életben tudja, hogyan reagálna? Hiszen képtelenség, hogy az összes lehetséges szituációt átéljük, amit az élet tartogathat számunkra. Az a bölcs igazán, aki tudja, hogy nem tud semmit :))
Az életben mindennek több oldala van, attól függ, hogy honnan nézzük. Ez átvitt értelemben igaz lehet önmagunkra is. Nekem van egy képem magamról, hogy ki vagyok, de vajon mások is így látnak-e? És ha nem, miért nem? Több oka is lehet. Vagy én nem kommunikálok megfelelően, és ezért nem értenek meg a többiek, vagy egyszerűen csak nem akarnak/tudnak megérteni. Más hullámhosszon vagyunk. Kultúrális okai is lehetnek. Itt Görögországban például szokás a hangos beszéd, az erős gesztikuláció, senki sem akad fenn  ezen, míg Magyarországon ez megütközés tárgya lehet. Mi azt tanultuk, hogy csak az hadonászik kézzel-lábbal társalgás közben, akinek kevés a szókincse, és így eltúlzott nonverbális jelekkel próbálja kompenzálni a hiányosságokat. Nos ehhez képest itt művelt, tanult emberek ugyanúgy gesztikulálnak, egészen egyszerűen azért, mert ez a megszokott; valószínűleg a déli emberek vérmérsékletével van összefüggésben. Ugye mennyire könnyű pár apró jelből véleményt formálni valakiről, anélkül, hogy a dolgok mögé tekintenénk? 15 itt eltöltött év után bizony én is átvettem már ezt a szokást, és úgy gondolom, nem azért, mert gondjaim lennének azzal, hogy választékosan fejezzem ki magam. De a megszokás nagy úr, és nem egyszer veszem azon magam, hogy amikor otthon járok Magyarországon, furcsán néznek rám emiatt.
Ugyanez fordítva, amikor kijöttem göröghonba, sokan félreértették a visszafogottságomat, és - mint utólag visszahallottam - hűvösnek, fennhéjázónak tartottak. Persze csak amíg meg nem ismertek igazán. De ezek a félreértések mind a kultúrális különbségekből adódtak. Ha az ember nincs tisztában ezekkel a dolgokkal, könnyen beleesik abba a hibába, hogy elhamarkodottan ítélkezik a másikról.
Más téma, amikor azt hiszed, ismersz, de valójában fogalmad sincs róla, ki vagyok. Kiönthetem neked a szívemet,  sarkig tárhatom neked a lelkem kapuját, mégsem akarod meglátni, kivel állsz szemben. Van egy elképzelésed rólam, és bármit teszek vagy mondok, te ehhez a képhez ragaszkodsz. Ilyennek akarsz látni, vagy csak egyszerűen nem veszed észre, hogy nem ilyen vagyok? Lehet, hogy valaha ez voltam, amit most látsz bennem, de már régen nem az az ember vagyok. De te nem akarsz tudni a mostani énemről. Talán nem is voltam soha az, akinek gondolsz, csak próbáltam megfelelni valaminek. De most már nem akarok. Akinek nem tetszik.... Könnyű mondani, hogy ez vagyok, kész, punktum, és akinek nem tetszik, ne nézzen rám. De valóban ilyen egyszerű ez? Ha ennyire nem érdekel minket a mások véleménye, akkor a másikat miért érdekelje, hogy kik vagyunk valójában? Nem vagyunk egyedül a földön, a világmindenség része vagyunk, apró kis porszemek, kölcsönhatásban állunk a környezetünkkel. Akár tetszik, akár nem, szükségünk van arra, hogy valaki(k) a mi oldalunkon álljon. Az ember társas lény, aki az egyedüllétre vágyik, magányos lesz a végén. Különben is, mit számít a nagy egyéniségem, ha senki sem értékeli? Önmagam szórakoztatására? 
Viszont az is elkeserítő, amikor az ember szívét-lelkét kiteszi, és mégsem értik meg.  Persze el lehet gondolkozni, mi az oka ennek, rosszul kommunikálunk, vagy csak süket fülekre találunk? Az évek múlásával aztán egyre kevesebbet adunk ki önmagunkról, hiszen úgyis felesleges; bezárkózunk. Másrészről viszont van, akivel félszavakkal is megértjük egymást. Tehát mégsem a kommunikációval lehet a gond. Mindenkinek nem lehet megfelelni, nincs is rá szükség. De van néhány ember, aki igenis számít, szükségünk van az elismerésükre, és fáj, ha nem értenek meg. Egy darabig próbálkozunk, erőlködünk, próbálunk megfelelni. Aztán rájövünk, hogy nem megy, valamiért nem vagyunk egy hullámhosszon. Nem érdemes hibáztatni magunkat. Koncentráljunk inkább azokra a kevesekre, akik megértenek, elfogadnak, szeretnek úgy, ahogy vagyunk. És tanuljunk mások hibáiból: figyeljünk jobban oda embertársainkra, szakítsunk rájuk időt és energiát, hogy jobban megismerhessük és megérthessük őket. Mindenkiben rejtőzik egy kincsesláda. A mi feladatunk, hogy megkeressük a kulcsot ehhez a kincsesládához, a másik ember szívéhez. A mai rohanó világban nincs időnk a másikra; még saját magunkra sincs. A legkönnyebb dolog pár szóból, gesztusból kiindulva címkéket akasztani a másikra, következtetéseket levonni. De arra már nincs erőnk, energiánk, hogy mélyebben belenézzünk, ki is az a személy, aki előttünk áll. Nagyon kevesen vannak, akik igazi beleérzőképességgel rendelkeznek, és megpróbálják megérteni, mit miért tesz a másik. A legkönnyebb dolog megszólni, vagy ami talán még rosszabb, egy vállrándítással elintézni, és közönyösnek maradni. 
Mások megismerése azonban önmagunk megismeréséhez is segítséget nyújthat. Kielemezhetjük, ki hogyan reagál az élet bizonyos helyzeteiben, és ez visszajelzés lehet számunkra, hogy mi vajon helyesen cseleked(t)ünk-e hasonló szituációkban. Mert ami számunkra helyesnek tűnhet, az lehet, hogy bizonyos helyzetekben mégsem az. Kölcsönhatásban vagyunk a környezetünkkel, a közelünkben élőkkel. Hiába érezzük mi magunkat tökéletesnek és hibátlannak, ha a többiek nem így látják. Oda kell figyelnünk a visszajelzésekre, hiszen csakis ezáltal, ezzel együtt alakíthatjuk ki a helyes énképet, hogy kik is vagyunk valójában. 
Nem sokkal jobb harmóniában élni a környezetünkkel?

Nincsenek megjegyzések: