Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. március 31., szerda

Tavaszi szünet

Végre eljött a várva várt szünidő! Ideje volt már, belefáradtunk a télbe, a rohanásba, a koránkelésbe... Most végre lehet egy kicsit lazítani. Az idő is kedvez nekünk, igazi tavaszi hangulat van, egész nap kint vagyunk a szabadban! Még az óraátállítás is jókor jött, nem fáj ez így annyira, hogy amúgy sem kell reggel időben felkelni. Bár így meg nehezebben megy az átállás. Reggel későn kelünk, aztán az ebéd utáni alvással is megcsúszunk, és így az esti fekvés is későre tolódik. Valójában persze nem is, mert ugyanaz a napirend, mint eddig, csak a tavaszi szünet végéig azért jó lenne átvenni a nyári időszámítás ritmusát. Ami nehéz, hogy egy órával korábban kell majd kelni, viszont szeretem, hogy este már később sötétedik, na meg amúgy is, a nyári időszámítás kezdete után már az ember érzi a közelgő nyarat :)) 
Ma a fiam elment szomszédolni. Nem először történt, máskor is át szokott menni a kis barátjához, aki a szomszéd utcában lakik. De eddig átkísértük, ott voltak a házukban, szülői felügyelet alatt, aztán értementünk. A mai nap viszont más volt. Azzal még nem is lett volna bajom, hogy egyedül ment át. Én mondtam neki, elég nagy már, különben is faluban lakunk, és már tud magára vigyázni. Aztán egyszercsak jött, hogy elmennének biciklizni. Nem messzire, csak itt az utcánkban. Én amúgy is kint kertészkedtem, gondoltam, rájuk tudok nézni. Jöttek-mentek, először a biciklivel, aztán rollerezni akartak, végül már csak sétáltak. Ha nem is voltak mindig szem előtt, de hallottam a hangjukat. Mégis valahogy olyan furcsán éreztem magam. Az én kicsi fiam egyedül mászkál  a barátaival!!! Nem nagy ügy, más gyerekek már jóval kisebb koruk óta csavarognak egyedül itt a faluban. Persze az is más, ők itt nőttek fel, minden sarkon van valami rokonuk, de legalábbis mindenki mindenkit ismer, valaki csak rájuk néz közben. Mi csak másfél éve költöztünk ide, bár minket már mindenki ismer, de a gyerekek nem tudhatják, kiben lehet megbízni, kiben nem. Sajnos a mai világban már egy kis faluban sem érezheti biztonságban magát az ember, annyi mindent hallani... 
Na de igazából nem is emiatt aggódtam, hiszen mint mondtam, hallótávolságban voltak a gyerekek. Viszont elméláztam (újból), milyen gyorsan megnőnek. Ma még csak itt az utcánkban mászkált nélkülem, de holnap-holnapután már bottal üthetem a nyomukat... És nem tehetek semmit. Nem zárhatom kalitkába, a szoknyám mellé, hogy biztonságban tudjam! El kell lassanként engednem, el kell hinnem, hogy tud magára vigyázni. Mert tud, tényleg felelősségteljes gyerek, tudom. Egyelőre még hatással van rá a nevelés. Hogy később mi lesz, nem akarok még belegondolni... De az anyai szív már csak ilyen, minden pillanatban reszket a gyerekéért, akkor is, amikor itt van mellette, de még inkább, ha nincs... Nem egyszerű dolog anyának lenni. A legnagyobb önzetlenség, amikor hagyni kell menni, pedig legszívesebben a karjaimba zárnám... örökre!
ANYA, most már tudom! És köszönöm!

Nincsenek megjegyzések: