Eltévedt angyal

A neve is azt jelentette, Aggelos, azaz angyal. Igazi művészlélek volt, olyan, akit senki sem ért meg; mintha nem is ezen a bolygón élt volna. Sokan furcsa embernek tartották, pedig csak mert álmodni. Sajnos, az élet nem volt kegyes vele. A mai világban nem jut messzire az, aki az álmait kergeti. Alkalmazkodni kell a körülményekhez a túléléshez. Ő is tudta, másoknak segített is sokat, csak saját magával nem tudott mit kezdeni. 

Amikor megismertem, még boldog volt. Akkoriban született meg a kisfia, a feleségével, Lenával is felhőtlen volt még a kapcsolatuk. Elhitte, hogy az álmok valóra válnak. Fotós volt, művész; a legegyszerűbb dolgokat is olyan szemszögből mutatta be a lencséjén keresztül, ami elbűvölte az embert. Azt gondoltuk, nagy jövő áll előtte. Addig is a megélhetésért esküvői, keresztelői fotózást vállalt, de ezekkel a munkáival is kitűnt az átlagból. Várta a nagy áttörést, hogy egyszer majd felfedezik, híres lesz. Közben pedig terveket szőtt. 

Lena épp az ellentéte volt. Két lábbal állt a földön, az álmok nem hozták lázba. Ő tetteket, kézzel fogható dolgokat akart. Nagyon fiatal volt még, és nem elégítette ki a családi élet nyugalma. A második gyermekük,  a kislányuk születése után már komoly problémák voltak közöttük. Bár családi jó barátok voltunk, csak felületesen érzékeltük a közöttük lévő feszültséget, és bár mi még csak fiatal házasok voltunk a férjemmel, de sejtettük, hogy több év házasság és kicsi gyerekek mellett ez akár természetes is lehet. Ideiglenesen. Aztán egyszercsak Lena elment. Otthagyott csapot-papot, még a gyerekek sem érdekelték. Mindenki nagyon megdöbbent a környezetükben. Én legfőképp, hiszen olyanok voltak ők nekem, mint a második családom. A gyerekek, mintha csak a mindig áhított unokaöcsém és -húgom lettek volna. Úgy volt, hogy a kicsit én is fogom megkeresztelni, de sajnos máshogy alakultak a dolgok. Azóta is sokat gondolok rá, hogy ha akkor én lettem volna a keresztanyja a kis Artemisznek, talán máshogy alakulnak a dolgok. Görögországban a keresztanya fontos szerepet játszik egy gyerek életében. Szinte második anyjaként tartják számon, az is: a "lelki" anyja. A keresztség által a család tagjává válik, a gyerek életének minden neves eseményén ott a helye a szülőkkel együtt. Talán most én is tudnám, hogy hol van, és mi van vele :-((  De elveszítettem a nyomát. 

Annak idején, amikor életem legnehezebb pillanatait éltem át, ők voltak azok, akik maradéktalanul mellettem álltak, tartották bennem a lelket, szinte átrugdostak a mélyponton, és segítettek új életet kezdeni. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Nélkülük, és főleg Aggelos örök optimizmusa és felhők fölötti lebegése nélkül nem is tudom, hol lennék most. 

Amikor Lena eltűnt, Aggelos teljesen padlóra került. Mintha csak a lelkét is magával vitte volna. Ő volt a múzsája, ezután már a fotózástól is elment a kedve. Bezárta a sok nehézségek árán összehozott üzletet, és elment eladónak :-O A gyerekekről tiszteletre méltóan gondoskodott, ők voltak a mindene. De az angyali szelleme, amely nem erről a világról való volt, nem bírta a megpróbáltatást. Hiába álltunk mellette, próbáltuk vigasztalni, tartani benne a lelket, kihunyt a szeméből a tűz. Egy ideig úgy nézett ki, sikerült rendbe hoznia az életét, de amikor elbeszélgettünk vele, éreztük, hogy az az Aggelos, akit ismertünk, már nincs közöttünk. 

Sajnos a mi életünk is úgy alakult, hogy messzire kerültünk Thessalonikiből, nem tudtuk már olyan rendszeresen tartani a kapcsolatot, de azért sokáig még hallottunk egymásról híreket. Ha arrafelé jártunk, mindig szakítottunk rá időt, hogy meglátogassuk őt és a gyerekeket. A szívem szakadt meg értük, ahányszor csak láttam őket. De úgy látszott, a helyzethez képest jól vannak. 

Aztán legutoljára, amikor találkoztunk, valami nagyon nem volt rendben. Akkor voltam terhes Malvinával, és férjemmel és az akkor kétéves Stefanosszal pár napot Thessalonikiben töltöttünk. Már a telefonban furcsa volt, de akkor még nem gyanakodtam semmire. Amikor találkoztunk, ijesztően festett. Borzasztóan le volt fogyva, az arca beesve, a szeme karikás, és furcsán viselkedett. Mindjárt az első gondolatom az volt, hogy valamit szed :-(( Persze ő váltig állította, hogy csak beteg, nincs jól, de nem hittem neki. A gyerekek nem voltak vele, azt mondta, nyaralnak a nagyszülőknél. Nagyon remélem, hogy tényleg így volt, mindenesetre nagyon aggódtam értük. Akkor az anyai ösztön erősebb volt bennem, mint a régi barátság iránt érzett lojalitás. Megmondom őszintén, hogy féltem tőle, ebben az állapotában, féltettem a kicsi fiamat is, amikor a közelébe ment, és féltettem a domborodó hasamat is, hiába volt velem a férjem is. Ki tudja, mire képes egy ember a gyilkos szerek kábulatában. Annyi mindent hallani, a legtöbb bűntény éppen a függő emberek kétségbeeséséből történik. Ezért igyekeztem minél rövidebbre fogni a találkozást és szinte menekültem a találkozás helyszínéről. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. Néha még telefonon beszéltünk, de sokszor összefüggéstelenül beszélt, néha már azt sem tudta, kik vagyunk. Nagyon aggódtam miatta, de főleg a gyerekek sorsa érdekelt. Próbáltam kinyomozni, mi lehet velük, hol vannak, de sikertelenül. Az évek során azonban sosem feledkeztem el róluk, sokat gondoltam rájuk, számon tartom a születésnapjukat, persze csak magamban. 

Aztán a napokban megkaptam a választ a kérdéseimre. Megtudtam, hogy Aggelos 3 éve kábítószer-túladagolásban meghalt! Borzasztóan megviselt a hír, és persze tele vagyok lelkiismeret-furdalással is. Mi voltunk a legjobb barátai, talán az egyetlenek. Ha mi jobban mellette álltunk volna, talán... nem tudom. A távolság sajnos semmiképpen nem lett volna elkerülhető, nem mi választottuk, hogy elköltözzünk Thessalonikiből. Kicsi gyerekek mellett pedig nehezen volt kivitelezhető a találkozás, de még a telefonos kapcsolattartás is. De akkor, ott, amikor érzékeltük a bajt, mit tehettünk volna, tehettünk volna bármit is? Nem tudom, de most már soha nem is fogom megtudni. Egy ember elsősorban saját maga képes a sorsát megváltoztatni, ezt ő maga is hangoztatta. Másokon tudott segíteni, csak önmagán nem. Túl kemény volt neki ez a világ, amibe véletlenül csöppent, és kettétörte. Azzal, hogy magamat hibáztatom, nem tudom visszahozni. Isten Veled, Őrangyal! Mindig gondolni fogunk rád!!!