Közeleg a vég

Nem tudnám megmondani, mikor voltam utoljára ilyen rosszul. Talán soha. Izgulok, remeg a kezem, izzad a tenyerem, a gyomrom görcsben, a fejem szétmegy, az idegeim kötéltáncot járnak. Úgy látszik, öregszem, már nem bírom a stresszhelyzeteket. De már nincs sok hátra. Szerdán ilyenkor, ha minden igaz, túl leszek mindenen. Három és fél éve erre várok. Vagyis nem, mert attól függetlenül sosem akartam siettetni az időt, élveztem minden percét. Közben terhes voltam, megszültem, babáztam, éjszakáztam... hogyan is kívánhattam volna, hogy mielőbb elmúljon ez a csodálatos időszak? Most viszont már szeretnék túl lenni rajta. Úgy érzem, nem fog az agyam, nem tudok semmit. Állítólag ez jó, mert azt jelenti, hogy készen vagyok. Hát az biztos, hogy kész vagyok - idegileg! Viszont tényleg nem tudok semmit... Nem is tudok most többet írni, rohanok vissza a tételeim fölé. Pedig annyi írnivalóm lenne már, de most ez a legfontosabb. Az államvizsga után majd mindent bepótolok.

Szerdán szorítsatok nekem, lécci! Majd jelentkezem, remélem, jó hírekkel!

Pihent banda

Férjem olyan feledékeny, hogy itthon felejtette a cetlit, amire ráírta, mit kell elintéznie, hogy el ne felejtse. Felhívtam, hogy figyelmeztessem, de közben elfelejtettem, mit akartam mondani. Kösz, jól vagyunk! 

Fogadalom

A következő ötéves tervre előjegyzésbe vettem, hogy az államvizsga után magammal is törődni fogok. Sokat fogok aludni, pihenni, újra gőzerővel nekiállok tornászni, még jobban odafigyelek az étkezésre,  ellenőriztetem az egészségemet, szépítkezem, felhívom az elhanyagolt barátnőimet, kimozdulok itthonról. Végre újra átveszem az irányítást a háztartás fölött, még több időt akarok a gyerekekkel, a családdal is tölteni.... hoppá, ez már megint nem ÉN vagyok. Vagyis dehogynem, ez vagyok én. Pörgök, nagy terveket szövök - máris tervezem a jövőt ezerrel, de ez még titok -, egy pillanat nyugtom sincs, és a végén megint elfeledkezem magamról. De ha egyszer így érzem jól magam!

Kórház a falu szélén

Valahogy így éreztem ma magam. Délutánra már Malvina is lázas volt. Nem volt egyszerű menet: egész nap lázat csillapítottam, hűtőfürdőztem, teát főztem, rohangáltam fel-alá... Ameddig lehet, igyekszem elkerülni a gyógyszereket, általában be szoktak jönni a természetesebb gyógymódok. A tuti befutók náthára, megfázásra, torokfájásra, köhögésre: propoliszos méz, kamillatea, Halls tabletta, eukaliptuszolaj és orrcsepp gyanánt forralt tengervíz.  Ez az öt dolog nálunk általában bőven elég a sikerhez. 

Egyébként elég makacs járvány van, mindenki, akit ismerek, beteg... Stefanos osztályából ma csak 4-en mentek iskolába :-O Nem baj, legalább nem maradnak le nagyon, ennyi gyerekkel úgysem haladnak tovább a tananyagban :-)) 

A helyzet szerencsére nem annyira vészes, a fejfájáson, lázon és gyengeségen kívül nem sok tünetet produkáltak, és állítólag 3 nap alatt át is fut rajtuk a vírus. Nagyon remélem! Azt ismételten megállapítottam, hogy törvényi úton kellene betiltani a hímnemű egyedek megbetegedését! Már egy "sima" 38 fokos lázba is készülnek belehalni... és még a gyerek tűrhető, az apjuknál rosszabb pácienst viszont nem hordott hátán a föld. Reszketek, hogy nehogy ő is elkapja, mert azt nem lehet elviselni. Már egy fejfájástól is olyan hisztit le tud vágni, mint aki a végét járja. Még szerencse, hogy ma nem volt itthon bacikat nyalni, reméljük, megússza. Bár annyi erővel a munkahelyén is elkaphat valamit. Remélem, én is kimaradok a szórásból, mert egy anyának tilos megbetegedni... Amikor elnézem a gyerekek szenvedését, sokszor eszembe jut, hogy bárcsak inkább én lennék beteg helyettük, de aztán gyorsan rájövök, hogy az senkinek sem lenne jó.  Ki gondoskodna akkor a családról? Na és rólam?

Á, mondjon le az összes betegség!

Ember tervez...

... az élet meg rossz rendező! 

Elvileg már készülődnünk kellene az útra. Szombaton indulunk. Ahhoz képest most beteget ápolok...

Először az volt a terv, hogy csak én megyek haza az államvizsgára Fotinivel. Viszont az államvizsga pontos időpontját csak az utolsó pillanatban tudtam meg, anélkül meg nehéz lett volna időben kedvező árú repülőjegyet foglalni. Általában hónapokkal előbb meg szoktam venni a jegyet, mert akkor még sokkal olcsóbb. Most viszont nem volt meg ez a lehetőség, így úgy döntöttünk, hogy ha már úgysem mentünk karácsonykor, akkor most lazítunk egyet a ritmuson, és hazamegyünk családostól egy hétre - kocsival. Az autónak megvan az az előnye, hogy nem vagyunk időhöz kötve, akkor indulunk, amikor akarunk, akkor állunk meg, amikor nekünk tetszik, és persze akkor érünk oda, amikor odaérünk. Nem lehet kiszámítani, de általában nem is kell. Nem utolsó pillanatra akarok odaérni, ezért indulunk már szombaton. Amíg kisebbek voltak a gyerekek, jobban szerettünk éjszaka utazni; akkor az út háromnegyedét végigaludták, nem volt nyűglődés, hangzavar, na és az út is sokkal nyugodtabb ilyenkor, kisebb a forgalom, kevesebb a közúti ellenőrzés. Aki megtette már autóval a Magyarország-Görögország útvonalat, az pontosan tudja, miről beszélek. Most viszont nem merem bevállalni az éjszakai vezetést. Az elmúlt évek során akkora mértékű alváshiányt sikerült összegyűjtenem, hogy még a nappali odafigyelés is elég lesz, nem bírom már az éjszakázást. Férjemet sem akarom annak kitenni, hogy az egész utat ő vezesse végig. A kocsiban nem tudok úgy aludni, hogy azzal kipihentnek mondhassam magam - annyira legalábbis nem, hogy vezetni tudjak. Nem mindegy, amikor három gyerekülés van mögöttem. Az ő épségüket nem veszélyeztetném semmiért. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy ezúttal reggel indulunk, így legalább kipihenten kezdjük az utat. A gyerekek meg már nem annyira kicsik, bírják a gyűrődést. A nagyok mindig is bírták, igazi kis kalandorok, egész pici koruk óta utazgatnak velünk egy zokszó nélkül. Fotini volt a kakukktojás, még pár hónappal ezelőttig is szenvedés volt vele az utazás... nem, valószínűleg ő maga is szenvedésnek élte meg. De most már ő sem pici, és belerázódott a család ritmusába. Szeret ő is jönni-menni, és az autóval is kibékült. Amióta mondtam neki, hogy hamarosan megyünk a mamához, nem bír magával, számolja a perceket :-))

Tehát hamarosan újra útra kelünk. A gyerekek egy hetet hiányozni fognak az iskolából, de úgy gondoltam, ennyi még belefér. Nyár óta nem látták a nagyszülőket, és a következő nyárig valószínűleg nem is fogják, ha most nem megyünk együtt. Ilyen hosszú időt még sohasem töltöttünk egymástól távol. Azt az egy hetet könnyedén be tudják pótolni a tanulásban. 

DE: arról nem volt szó, hogy Stefanos - aki évek óta nem volt beteg - pont erre a hétre időzítse a soronkövetkező betegséget a családban! Sose jön jókor, ha valamelyik gyerek megbetegszik, de most még rosszabb az időzítés! Csak abban reménykedem, hogy semmi komoly, ja és főleg, hogy a többiek ne kapják el. Mert az utazás alatt, vagy amíg otthon vagyunk, még inkább nem hiányozna egy betegeskedő.

Azt meg már nem is kommentálom, hogy apánk megint pont ma van szolgálatban...

Téli csiki-csuki

Tudtam én, hogy nem ússzuk meg ennyivel! Tavaly is január végén keményített be a tél, idén sem vártam mást. De azért az milyen már, amikor az előző napok napsütéses, 15 fokos tavaszidéző napjai után ma sűrű hóesésre és fagypont körüli hőmérsékletre ébredtünk? Igazából nem is bánnám, mert legalább pusztulnak a bacik is, mostanában úgyis megint szárnyrakapott a tavalyi influenza-hisztéria második felvonása. Úgy látszik, a nyakukon maradt a sok oltás, és megint be kell próbálkozni egy kicsit, hátha be lehet még valakit palizni... igaz, itt tavaly sem nagyon ugrott be senki... Na de mindegy, ezt inkább nem is kommentálom. 

Ami jobban aggaszt, az a szegény dédelgetett kis virágaim sorsa. Ma reggel már idén harmadszor hordtam át a verandán lévő cserepeseimet egy szélvédettebb helyre. Az a baj, hogy itt nincs igazán jó teleltető helyem. Amíg a városban laktunk, volt egy déli fekvésű, három oldalról zárt kicsi erkélyem, ami a konyhából nyílt, és ott vígan átteleltek a virágaim, sőt mindenki a csodájukra is járt, hogy még a legkeményebb hidegben is vígan virágoztak a muskátlik, a petúniák... Jó helyük volt ott, pont akkor sütött oda a nap, amikor a legmelegebb volt, és meg is szorult ott a levegő, így nem fáztak. Nyáron pedig, amikor ott elviselhetetlen volt a meleg, átköltöztettem őket a nyugati, szellősebb erkélyre. 

Itt sajnos nincs ilyen lehetőségem. Alapból van egy délnyugati veranda, ami tavasztól őszig tökéletes, sőt még ilyenkor télen is, amikor éppen nincsen fagypont. Déltől egészen sötétedésig süti a nap, már ha van. Általában van, még télen is. De ez csak akkor elég, ha nincs túl hideg. Tavalyelőtt télen jobb híján egyedüli megoldásként a veranda szélvédettebb sarkába húztam be mindent a hideg elől; nem fagytak meg, ott viszont nap sem érte őket, ezért a tél végére elég zilált kinézetük lett. Viszont túlélték. Tavaly télen nem volt ilyen szerencséjük. Azt gondoltam, jobb lesz nekik a ház déli sarkában, egy lépcsőbeugróban, ott legalább jobban éri őket a nap. Mégis megfagytak, mert körben nem voltak védve a széltől, fagytól. Így idén ismét a veranda szélvédett sarkára szavaztam, azzal a különbséggel, hogy mihelyt elmúlt  a fagyveszély, újra kitettem őket a napra. Eddig ez bevált. Az igazi hideg azonban még csak most jön. És nagggyon nem hiányzik!!! De igyekszem magam szoktatni a gondolathoz, hogy február végéig ez most már így lesz. Sőt, még sokszor a március is elég télies. Nem érdemes idegesítenem magam rajta, attól még nem lesz jobb. Csak a saját hangulatomat rontanám feleslegesen, annak meg mi értelme? Inkább örüljek neki, hogy egészen eddig ilyen simán megúsztuk.

Csak legalább szombaton ne legyen nagyon hideg. Mert akkor megyünk haza Magyarországra, kocsival. Legjobb időzítés. De ez van.

http://valamimas.borostyanszalon.hu/?tag=rozsa

De mi az?

Malvina lelkesen jött haza, hogy röplabda edzést szerveznek az iskolában, és nagyon szeretne elmenni, mert neki annyira tetszik a röplabda! Beleegyeztem, azzal a feltétellel, ha nem ütközik az edzések időpontja a többi programjával (van egypár). Nagyon boldog volt! Rövid gondolkodás után megkérdezte:

- De anya, mi az a röplabda? 

Az asztal alatt fetrengtünk :-DDDD

Csak egészség legyen!

Ma végérvényesen megdöntöttük annak a mondásnak a helyességét, hogy a pénz nem boldogít... vagyis hát nem is ez a lényeg, hanem az ember csak vigasztalja magát ezzel, amikor rámondja, hogy mindegy, csak egészség legyen. Nos, nem, ez így nagyon sántít! 

Ma néhány óra leforgása alatt megtettük a Thessaloniki-Komotini távot oda-vissza, közben orvosnál jártunk, rokonokat látogattunk, és hipp-hopp, máris félhavi fizetéssel szegényebbek lettünk. Mindezt csakis azért, mert még mindig nem találjuk az okát Stefanos térdproblémájának. Maga a benzinköltség sem elhanyagolható manapság, amikor a benzin ára lassan már 1.70 euró körül van, és megállíthatatlanul kúszik a "bűvös" 2 euró felé... Szegény "családiautónk" pedig ennyi emberrel felpakolva a legkímélőbb vezetés mellett sem húzza ki másfél tankból a csaknem 600 kilométeres utat (a városon belüli közlekedéssel együtt). Aztán az orvosi rendelőben ért az igazi sokk, amikor a neves egyetemi kórház professzor-gyerekorthopédusa benyújtotta a számlát az össz-vissz 10 perces vizsgálatért, amivel egyébként ismét nem lettünk sokkal okosabbak. Igaz, számítottunk rá, hogy nem a két szép szemünkért hívatott minket a magánrendelőjébe; az ilyen sztár-professzorok nem állnak le csak úgy a kórház ingyenes (vagyis a biztosító által fizetett) rendelésén az egyszerű pórnéppel: arra ott vannak az "egyszerű halandó" orvosok is. Azokból meg már tele a padlás, és egyre több szakembert késztetett már fejvakarásra az ügyünk. Ezért mertünk a professzor úr színe elé kerülni. Még ha kemény anyagi áldozatok árán is, de jó lenne már a végére járni a dolognak. A professzor úr azonban nem most lépett le a falvédőről, tudja, mit csinál. Ha elsőre elárulná a titkát - akár azt, hogy tudja, mi a baj, akár azt, hogy nem - akkor egyszeri bevételnek könyvelhetne el minket, pedig ennél sokkal jobb, ha többször is visszarendel, és minden alkalommal elkérheti azt a hihetetlenül magas összeget. Ezt a forgatókönyvet viszont már mi is láttuk valahol, más orvosnál, valamikor régen, és nem lehet minket már olyan könnyen beugratni. Ezért a "nesze semmi, fogd meg jól" vizsgálat után nem, azért sem fogunk a jövő héten újra levezetni 600 kilométert, és kifizetni egy csomó benzinköltséget, és busás vizitdíjat, hogy ismét csak további vizsgálatokra küldözgessen el minket. Holnap reggel telefonálunok is a xanthi-beli orvosunknak, és konzultálunk vele, hogy hogyan tovább. 

Azért az keményen elgondolkoztatott, hogy a professzor úr magánrendelőjének várótermében mennyi ember várakozott ugyanabban az időben, és még telefonon is egyfolytában időpontokat egyeztetett. Nem kellett sokat számolgatnom, hogy kikalkuláljam: csak ma délután néhány óra leforgása alatt többet keresett, mint más egy egész hónapban. Gondolom, egyetemi professzorként a kórházi bére sem lehet elhanyagolható. Nem vagyok irigy ember, biztos keményen megdolgozott ezért a rangért és a diplomáját sem a lottón nyerte. De legalább egy kicsit is azt éreztem volna, hogy igen, megérte ez az egész... De nem, erős hiányérzetem maradt az "alakításával" kapcsolatban, minden téren. És akkor még beugrott az is, hogy vajon miért mindig a kisember egyszerű és egyszerűen ellenőrizhető fizetésén kell a megszorításokat kezdeni, miközben a doktor úr szemrebbenés (és számla) nélkül gyűjtögeti a százasokat? De ez már egy másik történet...

Igen, a legfontosabb, hogy egészség legyen. Mert ha nincs, akkor jaj annak, aki nem dúskál a pénzben. Az egészség is csak annak jár, akit a pénz (nem) boldogít... Ezt mondjuk eddig is tudtam,  nem nehéz kikövetkeztetni, de megint más, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja... Tényleg el sem tudom képzelni, mit tehet az, akinek valami komoly baja van... Soha nem is akarom megtudni!

Visszaszámlálás

Már csak pontosan 2 héttel szeretnék idősebb lenni! Egyáltalán nincs gyomoridegem, áááá, dehogy!

Falunap

Ma falunk védőszentjének, Agiosz (Szent) Athanasziosznak az ünnepe volt (nem mellesleg a férjem névnapja is :-D ). Görögországban minden városnak, falunak megvan a saját védőszentje, ami kisebb települések esetében a helység templomának a védőszentje is egyben. Nagyobb városokban pedig a legnagyobb templom szentje lesz a város védelmezője is. A védőszent "névnapja" a falu vagy város számára ünnepnap, a közszféra munkahelyei és az iskolák zárva tartanak. Ma a mi falunkban is megállt az élet, így a hét kellős közepén egy kicsit ünnepi hangulatunk lett megint, miközben a környező falvakban, városokban ugyanúgy zajlottak a hétköznapok :-)) Így ki lehet bírni, ha közben tudom, hogy a városban az üzletek viszont nincsenek zárva :-D

Reggel elmentünk a templomba, aztán az ünnepi mise után ouzót és báránybelsőségekből készült falatkákat kínáltak a hívőknek. Ezt a szokást még a Kisázsiából és Kelet-Thrakiszból idetelepült görög menekültek hozták magukkal. A legenda szerint '22-ben, a nagy görögüldözés ideje alatt, amikor a törökök elzavarták őket a Mouzali nevű településről, a lakosok az ottani templom ikonját is magukkal akarták hozni. Az ikon azonban nem akart elmenni, és akárhányszor felpakolták a szekérre, az valahogy mindig visszatért a templomba. Ekkor egy falubeli azt találta mondani: "Minek akarjátok hozni, ha maradni akar, hát hadd maradjon". Ez viszont nem tetszhetett az égieknek, mert nem sokkal ezután a gazda tehene elpusztult. Ezért, hogy jóvátegye a bűnét, minden évben szent Athanasziosz napján áldozatul levágott egy állatot.

Ezt a hagyományt azóta is ápolják. A templom udvarán hatalmas bográcsokban főzik az ún. "kurbáni"-t, amolyan báránylevest, és amikor elkészül,  harangkongás jelzi a falu lakóinak, hogy mehetnek a fazekakkal, vagy éthordókkal, hogy hazavigyenek belőle. 

Tavaly és tavalyelőtt én magam is eltipegtem a templomig a szomszédasszonyokkal, kis vájlinggal a kezemben. Idén lusta voltam, így csak Malvinát küldtem el a szomszéd Dimitra nénivel. Ebből aztán egy nagyon vicces eset kerekedett. Férjem éppen egy athéni barátunkkal beszélt telefonon, aki névnapi jókívánságokkal hívta. Férjem tréfás kedvében lévén, mesélte a barátjának, hogy éppen most küldtük el a gyereket a templomba ételért...  hogy legyen mit ebédelnünk :-D Persze az athéni nem érthette, mi történt, és nem akarta elhinni. Váltig állítottuk, hogy pedig így van, közben már magunkban majdnem megszakadtunk a röhögéstől. Szegény azt hihette, hogy tényleg ennyire betört nálunk a krach, hogy a templomba kell járnunk alamizsnáért :-)) Végül egészen megkönnyebbült, amikor elmeséltük neki ezt a szokást :-)) Egyébként meg tényleg nem is rossz dolog ez, mert ma legalább nem kellett főznöm :-)) 

Sorbanállás

Egészségügy folytatódik

Sajnos beigazolódott a sejtésem, hogy nem úsztuk meg ennyivel. Stefanos térdproblémájáról már írtam itt és itt is a blogon. Valami már akkor is azt súgta - annak ellenére, hogy nem vagyok egészségügyis (bár ennyi gyerekbetegség után már lehet, az is lehetnék) -, hogy azok után, hogy semmiféle gyógyszeres terápiával nem sikerült a gyerek bedagadt térdét leapasztani, az már teljes mértékben csak tüneti kezelés volt, hogy végül leszívatták a folyadékot. Az sem nyugtatott meg, hogy az összes vizsgálat negatív lett, így végül sosem derült ki, hogy mi volt a probléma; viszont ideig-óráig gyógyultnak hihettük a fiunkat. A pihenés nála persze  annyiban merült ki, hogy abbahagyta a taekwondo edzéseket, és az iskolai tornaórákról is felmentést kapott, ez viszont csak tovább fokozta a felgyülemlett energiáit - amit aztán az óraközi szünetekben, na meg itthon  halmozottan kellett levezetnie, eszeveszett rohangálás és ugrálás formájában... Hiába volt minden szó. Valahol sajnáltam is, hiszen tudom, micsoda energiabomba gyerekem van, szinte fizikai képtelenség őt mozgástalanságra ítélni. Közben aztán többször gyanakodva méregettem, és konstatáltam, hogy igenis, továbbra is sántikál. Persze ő váltig állította, hogy nem is, meg hogy nem fáj, így hajlamos voltam ráhagyni, hogy talán csak megszokásból húzza a lábát egy kicsit. Aztán az elmúlt napokban egyre rosszabb lett a helyzet, míg végül kénytelen volt bevallani, hogy bizony, most is fáj neki, ha rááll... Aztán elkezdett dagadni is ismét... Pont most, a januári kontroll előtt. Ami viszont a legjobban elkeserített, hogy már a xanthi-i sztárorvosunk is csak a fejét vakargatta, meg szélesre tárta a karját, hogy a mi esetünknél még az ő tudománya is megállt. Úgyhogy most a következő állomás Thessaloniki, a gyermekorthopédia lesz. Közben meg azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy ezekkel a vizsgálatokkal már eddig is annyi sugárzásnak tettük ki a gyereket, ami egy életre is bőven sok... Hogy a helyzetet bonyolítsa, közben meg az újonnan növő fogaival is voltak/vannak gondjaink (erről majd  máskor), így az elmúlt hetekben ismét átesett egy csomó röntgenfelvételen... Nem is tudom már, mivel teszünk rosszabbat... 

Közben meg az elmúlt napokban annyi rossz hírt hallottam távoli ismerősökről, illetve azok gyerekeiről,  hogy teljesen magam alatt vagyok. Egy 7 és egy 9 éves kisfiúról is kiderült, hogy leukémiás... még mindig ráz a hideg, ha rájuk gondolok :-(( Ilyenkor aztán remegő szívvel adok hálát az égnek, hogy nekünk csak ilyen aprócska problémáink vannak, és imádkozom, hogy messzire elkerüljenek minket a bajok!

Ingyenes oktatás???

A múlt heti látogatássorozat alatt volt egy beszédtémánk, ami nagyon elgondolkoztatott. Nem most először, hiszen már évek óta látom, hallom magam körül a dolgokat, de így konkrétan eddig még nem fogalmazódott meg a téma. Történetesen - iskoláskorú gyerekek anyukái között miről másról? - a görög oktatási rendszerről volt szó. A társaságunkban volt egy középiskolai tanárnő is. Szóba került egy gyerek, aki otthon, egyedül készül fel az óráira, és még csak különórákra sem jár, mégis kitűnő tanuló. Na nem ez a furcsa, illetve számomra nem, hanem az, hogy a többiek, de még a tanárnő számára is - pedig az ő keze alatt már megfordult egy pár gyerek - ez a tény szinte hihetetlennek tűnt. A görög oktatási rendszernek ugyanis csak egy hibája van: feleslegesen töltik el a diákok a fél napjukat az iskolapadban... Nem sok mindent tanulnak ott, vagyis az ábra ezt mutatja. Szinte mindenki különórákra, az ún. "frontistirio"-kba jár, ami tulajdonképpen amolyan korrepetálás féle. Igazából nem tudom hova tenni ezt az egész dolgot. Az tény, hogy már most, az alsóbb tagozatokban is keményen oda kell, hogy figyeljek a gyerekekre,  minden nap átnézem, mit csináltak az iskolában, megírták-e minden leckéjüket, vagy éppen kikérdezem őket, ha szükséges. De ez nem akkora ördöngösség, amit ne tudna minden szülő felvállalni, még akkor is, ha dolgozik. Persze, én "könnyen vagyok" most, hogy itthon vagyok, 3 gyerek mellett ugyan semmiség az egész :-)) De ha az ember tényleg érdeklődik a gyermeke  előmenetele iránt, akkor ennyi a legkevesebb, amit megtehet. Az én szüleim is dolgoztak délután 4-ig, fél ötig annak idején, mégis, ahogy hazaértek, az volt az első, hogy megnézték, hogy állok a tanulással. Még akkor is, amikor napközibe jártam. Mert más az, hogy ott megírtuk az írásbeli feladatokat, meg megint más felmondani a történelemleckét például. Ezt a módszert igyekszem követni én is. Nem akarom, hogy egész nap ott kelljen ülnöm a fejük fölött, amíg megírják a házi feladatot, önállóságra szeretném nevelni őket, hiszen nem leszek én sem örökké itthon. De ha elakadnak, ott vagyok, segítek nekik, megpróbálom rávezetni őket a megoldásra, és persze ellenőrzöm, hogy minden oké-e. Ennyit szerintem bármelyik szülő megtehet(ne). Miért egyszerűbb kiperkálni azt a nem is kevés összeget a különórákra, hogy lerázzák magukról a szülők a terhet, nem értem... A nagy átlag minimum egy középfokú végzettséggel rendelkezik, tehát még ez sem lehetne kifogás, hogy nem értenek ahhoz, amit a gyerekek tanulnak. Én úgy gondolom, legalább a középiskola kezdetéig tudok majd segíteni a gyerekeimnek, mert még ha el is felejtettem már sok mindent (vagy esetleg olyan új dolgokat tanulnak, amiket meg soha nem is tudtam :-D), akkor is le tudok ülni, és ahogy ők megtanulják, mellettük én is (újra) meg tudom tanulni az adott témát, és tudok segíteni. Na persze nem mindent, mert a reáltárgyak, mint a matek, fizika és társai nem éppen az erősségem (bár ettől függetlenül azért jeles tanuló voltam az iskolában), azokban viszont apánk az ász, úgyhogy talán nem lesz gond. A humántárgyakat viszont úgy tartom, csak "fenék" kérdése elsajátítani, vagyis ha ha leülök és átolvasom én is az adott anyagot, akkor utána el tudom magyarázni a gyereknek, amit kell. Ha meg nem, hát itt az internet, gugli a barátunk :-)) 

Én is a gyerek mellett tanultam meg sok mindent (be nem vallanám neki :-D), mert ugye hiába a jó nyelvtudás, azért maga az a tény, hogy a görög helyesírásban például 5 féle "i" van, bizony még a görög anyanyelvűeknek is okoz némi fejtörést, hogy mikor melyiket kell használni. De a jó pap is holtig tanul (na most a fáradságtól majdnem holt papot írtam...), és még élvezem is, hogy most újra feleleveníthetem mondjuk az ókori görög történelemről szerzett elkopott ismereteimet, csak hogy egy példát említsek.

Az a baj, hogy az iskolában sokszor tényleg semmit sem tanulnak a gyerekek. Most még nekünk könnyű dolgunk van, az - egyébként nem is olyan könnyű - alsós anyaggal meg tudunk bírkózni egyedül is. De szerencse kérdése is, hogy milyen tanítót fog ki valaki. Amikor Stefanos volt elsős, az akkori tanítónénije cseppet sem kímélte őket, nagyon megterhelte az egész osztályt, és aki nem bírta, menthetetlenül lemaradt. Tényleg áldom a szerencsénket, hogy mellé tudtam állni mindjárt az elején, és átsegítettem a kezdeti nehézségeken, mert ugyan az iskolától nem számíthatott volna segítségre, ez hamar kiderült. Malvinának viszont nagyon aranyos pedagógusa van, aki jól felkészíti az osztályt, segít, ahol kell, így nekem már szinte meg sem kottyant ez az első félév vele. 

Nem egy ilyen esetről is hallottam már, hogy az iskolában a tanár készakarva nem adja le rendesen az anyagot, hogy utána "korrepetálás" címszó alatt szép összegekért különórákon biztosítsa a diákoknak a hiányzó tudást (magának meg a fizetéskiegészítést...).

Nem akarok most persze nagy szólamokat zengeni, nem tudhatom, mi várhat még ránk később, és - főleg majd az érettségire, felvételi vizsgára való felkészítésben - lehet, hogy szükségünk lesz külső segítségre, amit szeretnék is majd biztosítani nekik. De csak azért elküldeni a gyereket mindenféle különórákra, mert a szülőnek otthon már nincs kedve meg türelme foglalkozni vele, azt - különösen a mostani gazdasági helyzetben, amit minden család a bőrén érez - felesleges fényűzésnek tartom. Manapság már inkább társadalmi elvárás is, hogy a gyerek "frontistirio"-ba járjon. Mint ahogy fent említett példa is mutatja, akinek a gyereke nem jár, az már furcsaságszámba megy. Pedig szerintem nem csak az az egyetlen gyerek lenne, aki maga is meg tudná oldani a feladatait, ha hagynák. 

Tavaly szem- és fültanúja voltam, amikor egyik barátnőm telefonon éppen - az akkor második osztályba készülő - kislánya osztálytársának az anyukájával értekezett, hogy ő elküldi-e a gyereket angol tanfolyamra (az iskolában csak harmadik osztálytól kezdték - eddig - az angoltanulást). Én úgy tartottam, hogy az első években felesleges, hiszen az iskolai tanulmányokban ő is tudna segíteni, hiszen jól tud angolul. Aztán ha néhány év múlva nyelvvizsgát akar tenni a kislány, akkor bőven elég lenne egy pár hónapos intenzív felkészítő tanfolyam. Legalábbis én így képzeltem el. Barátnőm egyet is értett velem, de végül aztán mégiscsak úgy döntött, hogy elküldi a lányát a nyelviskolába, mondván, hogy mindenki jár a gyerek osztályából, hogyan is lehetne, hogy csak az övé nem? Végülis, az ő pénztárcája bánja, nem az enyém. 

Nem kis kiadások ezek a különórák. Ha valaki csak 1-2 tantárgyból jár megerősítésre, már az is elvisz egy fél fizetést a családban. És akkor még nem beszéltünk a különböző edzésekről, szakkörökről, hobbikról - ha még marad rá ideje és energiája a gyereknek.

Az idei tanévtől új oktatási rendszert próbáltak bevezetni - egyelőre kísérleti jelleggel - az iskolákban, éppen az előző problémák orvoslására. A terv az lett volna, hogy a gyerekek az iskola keretein belül tanulják meg mindazt, amit most a különórákon kénytelenek elsajátítani. A "piloti"-program lényege, hogy az iskolai oktatás kötelezően napközis rendszerben működne, viszont mindazt megadná - ingyenesen -, amire eddig külön kellett költeni, vagyis komolyabb nyelvoktatás, számítógépes ismeretek, és ami a legfontosabb, az  órákra való felkészülést is elvégeznék az iskolában, vagyis otthonra nem kellene házi feladatot hazahozni, leckét magolni stb. A gyerek "készen" jönne haza, a szülőnek semmi gondja nem lenne többé a tanulással. Szépen hangzik, de... egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni ilyen drasztikusan az emberek szemléletmódját? A tanárokat mivel lehetne arra ösztönözni, hogy innentől tényleg lelkiismeretesen, a legjobb tudásuk szerint oktassák a  jövő nemzedékét? Pont most, amikor közben meg a válság következtében az ő fizetésük is kevesebb lesz, sőt a munkahelyük sem biztos már? A szülőket meg lehet győzni, hogy ezentúl nem kell a gyereket beíratni különórákra? Hiszen a szomszéd gyereke is megy... nem számít, hogy a szomszéd gyereke meg pont azért megy, mert a mienk is jár... ördögi kör. Na és mi lesz a frontistiriókkal? Egy egész iparág dőlne össze, ha ezt a tervet meg tudják valósítani, komoly, nagymúltú vállalkozások zárhatnák be a kapuikat örökre, magántanárok hada válna egyik napról a másikra munkanélkülivé. 

Megmondom őszintén, nekem hiányérzetem is lenne, ha nem kellene többet foglalkoznom a gyerekek leckéjével. Mert ha már a nap egy részét külön is töltjük, de legalább a tankönyveik átlapozgatásával van róla egy tiszta képem, hogy mit is csináltak egész nap, egy kicsit részese lehetek az iskolai életüknek is. Ha ez elmaradna, azt hiszem, egy kicsit úgy érezném, hogy elveszítettem egy darabot belőlük. Persze ez legyen a legnagyobb bajom az életben, egy színvonalasabb oktatás érdekében még ezt is elviselném! :-D  De van egy olyan gyanúm, hogy a megszorítások következtében ez is csak egy füstbe ment terv marad...

Eltörlik a térképről...

...a falvakat.  Többek között a miénket is, pedig még csak nem is kicsi. Egész eddig, vagyis 2010 december 31-ig önálló önkormányzat voltunk, saját polgármesteri hivatallal, és mindennel, ami ezzel jár. Több falu, többek között a tengerparti falvak is a mi falunk hatáskörébe tartoztak - eddig. Január elsejétől azonban életbe lépett az ún. Kallikratis-terv, amelynek fő célja a több, kisebb önkormányzatok beolvasztása egy nagyobb önkormányzatba. Persze, senki sem vitatja az okokat, nyilván a válságkezelés jegyében történik mindez, biztos nagy összegeket megtakarít ezzel a kormány (tegyük fel, hogy elhisszük...). DE: a kis falvak sorsát ki viselné jobban a szívén, ha nem a faluból kikerülő polgármester? Eddig mindenki olyan büszke volt rá, hogy kis településünk eltér az átlagostól: a pezsgő kultúrális és társadalmi eseményeken túl a helység szépen gondozott, ápolt volt, modern közintézményekkel, saját óvodával (ami az önkormányzat jóvoltából ingyenes volt - egyedülálló példaként a környéken, de talán az egész országban), iskolával, öregek otthonával, és még sorolhatnám. A tengerpartok is - viszonylag - tiszták, rendezettek voltak. Ezentúl, ha bekerülünk a város igazgatása alá, kit fog vajon érdekelni a falvak sorsa? Mi is csak egy leszünk a sok közül... Már a nyár óta, amióta kihirdették a terv megszavazását, rebesgették, hogy az itteni polgármesteri hivatal nem szűnik meg - csak a fizika törvényei szerint átalakul.... -, a dolgozói számára továbbra is biztosítani fogják a munkalehetőséget... Álom, édes álom. Alig ütött éjfélt az óra, és léptünk át az új esztendőbe, az önkormányzat alkalmazottainak sorsa is megpecsételődőtt... És még sok másé is... Hétfőn már a városi (pontosabban az új, összevont önkormányzati) szemetesautók vitték el a szemetet a faluból (vajon az itteni kukásautóknak mi lesz a sorsa?). Nem túl hatékonyan, a fél falut valamilyen okból kihagyták... Máris hallani, hogy az eddigi minden másnap történő szemételszállítást heti 1 alkalomra redukálták... és még hol a vége! Érdekes, még mielőtt ezt a hírt hallottam, már akkor az volt az érzésem, amikor megláttam a "Dimos Komotinis" feliratú kukásautót, hogy végünk van, ezentúl elönt minket a szemét.... Néha olyan boszi vagyok! 

Aztán máris rebesgetik, hogy az ovit is be fogják zárni, vagy ha nem is, de biztos, hogy nem lesz ingyenes ezentúl... Az iskola sorsa is bizonytalan: valaki tudni véli, hogy összevonják a környék más falvainak iskoláival (ez lenne a legjobb megoldás - legalábbis számunkra), de az is lehet, hogy összevont osztályokkal fog működni (első és második osztály együtt, harmadik és negyedik úgyszintén, ötödik és hatodik dettó... hogy kevesebb tanerő kelljen), na szépen fogunk kinézni, akkor biztos, hogy mindenki inkább beviszi a városba a gyerekét iskolába, azért mégsem a középkorban vagyunk! Ha viszont még ez a kevés gyerek is elmegy innen, akkor egészen biztos, hogy bezár az iskola a végén. Az öregek otthonáról szintén hasonló hírek járnak (mármint, hogy megszüntetik). Szép kilátások :-(( Szépen lassanként majd kihunynak a fények a faluban - és még csak egy villanykörtét sem fog senki kicserélni, hiszen "csak" ennyiért majd lusták lesznek az "urak" lefurikázni a városból...

Nincs messze a város, csak 10 perc kocsival. Most mégis hirtelen olyan messzinek tűnik. Nem ugyanaz, ha két sarokkal arrébb kell csak vinni a gyerekeket iskolába, és akár még egyedül is haza tudnak jönni, mintha kocsival kell őket naponta kétszer furikázni. Nem mindegy, hogy csak átsétálok egy szál melegítőben a polgármesteri hivatalba ügyet intézni, vagy ismét "csak" 10 percet vezetnem kell + még a városi forgalom, parkolási gondok stb... Nem mindegy, hogy akár még este nyolckor is felkiabálhatok a falu terén lakó postásfiúnak, hogy megjött-e a családi pótlék, vagy órákig sorba kell állnom kora reggel a városi postán... És ezek még mindig csak kényelmi szempontok, makrogazdasági szinten egyenlők a nullával. Sokan a munkahelyüket, a megélhetésüket veszítették el, és veszítik nap, mint nap. Nem kell ehhez végzős gazdász hallgatónak lenni, hogy tisztán látszódjon: ebből így biztosan nem lesz gazdasági felemelkedés! Sem most, de még 5-10-20 év múlva sem, ha így folytatják... Csak nehogy az egész országot eltöröljék a térképről :-((

Ez a mi formánk

Valami mindig van. Ma férjem 24 órás szolgálatban volt, ami annyit tesz, hogy reggel elment, és csak holnap délben jön meg. Mert ugye közben meg új nap kezdődik, vagyis a hétfői munkanapot ugyanúgy le kell "dolgoznia". Ezt azért teszem idézőjelbe, mert köztudottan ő a melóhelyen piheni ki magát az itthoni nagycsaládos hajsza után :-)) Kávézgatnak, beszélgetnek, éjszaka még aludhatnak is. Az agyvizem forrong, amikor panaszos hangon közli velem, hogy mondjuk hajnali négykor fel kellett kelnie egy kétórás őrjáratra, és ő most akkor nagyon de nagyon kikészült a fáradtságtól. Hogy előtte már este 10-től húzta a lóbőrt, azt elfelejti közölni, de persze 10 éve ismerem a dörgést... Én meg mondjuk hajnali négykor kerülök ágyba, mert addig tanulok... este 10-től. És nem egy hónapban 2-szer, hanem lassan már 4 éve, minden nap! Na de mindegy, nem is ez a lényeg.

Az, hogy ilyenkor egyedül húzom az igát egész nap a három gyerekkel, már meg sem kottyan, sőt sokkal flottabbul pörög a program, amikor egyedül kell levezényelnem az egész vacsora-fürdés-fekvés ceremóniát. De hogy mindig ilyenkor történik valami, amikor apa nincs itthon, ez azért már több, mint bosszantó. Valamelyik gyerek biztos, hogy mindig ilyenkor betegszik meg (de többször előfordult, hogy én is pont ekkor voltam "halálomon" - pedig nem sűrűn szoktam); vagy valahova hivatalosak vagyunk, ahova elég körülményes három gyerekkel egyedül elindulni, lemondani viszont nem lehet (esküvő, keresztelő); de csak hogy a legizgalmasabb példát említsem, Malvina lányom is az apja szolgálati napját választotta 6 évvel ezelőtt, hogy meglássa a nap(hold?)világot. A legutóbbi alkalommal zuhogó esőben, félig-meddig beteg Fotinivel megspékelve rohantam az állatorvoshoz, amikor Lucy kinyitotta a hasán a varratait... Az a nap is joggal pályázhat az életem egyik legrosszabb napja címre.  Ahhoz képest a mai nap egész "simán" telt, miközben ismét Fotini lázban égő testével sétáltam fel-alá a lakásban, ezzel bezártságra ítélve szegény nagytesóit is, az egyébként tavaszias napsütésben... Az már szinte szóra sem érdemes, hogy a napok óta halogatott baráti látogatást is le kellett mondanom, ami miatt csak "csekély" egy óráig hisztizett Malvina. Azért a mai napot sem fogom a kedvencek listájára tenni!

Mókuskerék újraindul :-((

Holnap reggeltől újra elkezdődnek a szürke hétköznapok, vége a téli szünetnek... Nem is értem, sokan miért mondják, hogy kezdődjön már el az iskola, hogy nyugalmuk legyen :-O Nekem így volt nyugalmam, hogy itthon volt mindenki; nem kellett az órához alkalmazkodni:  reggel sokáig aludtunk, este későn feküdtünk, napközben is azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. Végre volt egy kis időnk társasági életet is élni, kimozdultunk egy kicsit itthonról, mert ugye iskolaidő alatt csak a kötelességek vannak: tanulás, délutáni különfoglalkozások, edzés, tánc, nyelviskola, rajzszakkör... minden napra akad valami. Nem hiányzott, nagyon nem. Nem is értem, valakinek miért jobb mindez, mint a szünetben egy kicsit családi életet élni. De már bele se megyek, megszoktam, hogy mi máshogy kattogunk :-)) 

Nem is tudom, holnap hogyan fogunk megint 7-kor kelni, aztán meg kapkodni, stresszelni, hogy időben elkészülődjünk... Mikor is lesz idén a tavaszi szünet? :-DDDDDD

Boldog névnapot Fotini!

A mai napon van  a Csibe névnapja is (csak hogy biztos ne unatkozzunk :.))  Sok boldogságot Kiscsillag!

Vízkereszt

Január 6-ával, a Vízkereszt napjával véget ér a 12 napos karácsonyi ünnepkör. Döbbenet, hogy milyen gyorsan elreppent megint ez a pár nap! Amennyire nem volt ünnepi hangulatom még karácsony előtt pár nappal sem, most viszont annál inkább sajnálom, hogy már megint elteltek az ünnepek. Úgy érzem, már megint nem volt semmire sem idő, nem volt elég a pihenés, a játék, az együtt töltött gondtalan percek... talán ezekből soha nem  is elég :-)) De így az ünnepek után mindig elfog a szomorúság, az idő múlása valahogy még inkább belémhasít. A karácsonyfa leszedéséhez, az ünnepi díszítés összeszedéséhez meg különösen nem fűlik még a fogam. Nem tudom megunni őket, akármeddig is van feldíszítve a lakás. Utána napokig olyan üresnek tűnik minden, amíg újra meg nem szokjuk a "hétköznapi" dekorációt. Persze nem is tudom, mikor fogok sort keríteni minderre, mert megint sűrű lesz a programunk az elkövetkezendő napokban. Aztán meg lassan a téli szünet is véget ér, és ideje lenne visszarázódni egy kicsit az iskolás életbe.

De még vár ránk egy és más, mielőtt - jövő hétfőn - újra bekerülünk a hétköznapok sodrásába.

Vízkereszt napját ugyanis megint érdekesen ünneplik a görögök. Ezen a napon, Jézus megkeresztelésére emlékezve körmenetet tartanak, a papok és a hívők kivonulnak a hozzájuk legközelebb eső vízhez, legyen az bárhol: tengernél, tónál, folyónál - ahol ami "kéznél" van -, vagy ha más nincs, jobb híján egy nagy keresztelő medence is megteszi. Rövid ünnepi szertartás után egy keresztet dobnak a vízbe, ami a víz megszentelését jelképezi. Aztán vállalkozó kedvű fiatalok beleugranak a vízbe, hogy kihozzák a keresztet. A hagyomány szerint, aki legelőször eléri a keresztet, egész évben jó szerencse és egészség fogja kísérni. Rájuk is fér, mert így január elején vízbe ugrani bizony elég tüdőgyulladás-esélyes vállalkozás - szerintem, ettől függetlenül mindig akad pár bátor jelentkező. 

Remélem, nem lesz túlságosan hideg (bár azt igérik a meteorológusok), hogy ki tudjunk menni egy kicsit a tengerpartra nézelődni. A gyerekeknek mindig nagy élmény ez az esemény.

Aztán még van/lesz egy csomó névnaposunk is, ahova nem is tudom, mikor jutunk el. Ma Fotini is ünnepel, így délután megint látogatókra számíthatunk. Nem is tudom, mi a jobb, az ünnepi forgatag, vagy végre a jól kitaposott hétköznapi mókuskerék :-))

Orthodox keresztelő

Tegnapelőtt keresztelőre voltunk hivatalosak, férjem egyik munkatársának harmadik csemetéjét "avatták" be a görögkeleti orthodox egyház közösségébe. Megint megrohantak az emlékek: mintha csak most lett volna, amikor az enyémeket kereszteltük. Milyen gyorsan repül az idő! Aztán a második gondolatom mindjárt az volt, hogy még adós vagyok nektek egy keresztelői beszámolóval a névadós bejegyzés óta.

A görögök a keresztelő körül is nagy felhajtást csapnak, majdnem akkorát (de előfordul, hogy pont akkorát), mintha esküvőt tartanának. Előbb-utóbb minden gyereket megkeresztelnek, az itt szóba se jöhet, hogy valaki "pogány" maradjon. A lakosság legnagyobb hányada görögkeleti orthodox vallású, ez az ország hivatalos vallása is. Az egyház szerepe még mindig nagyon nagy, annak ellenére, hogy a modern világ "eredményeként" egyre kevesebb fiatal él igazán a hitük tanai szerint. Az egyházi ünnepek azonban még mindig meghatározó  szerepet játszanak mindenki életében. Ezért, még ha a templomi esküvők jelentősége vissza is szorult egy kicsit az utóbbi években, a keresztelők fontosságát senki sem vonja kétségbe. Azon túl, hogy a gyermek a megkeresztelésével kap először "hivatalosan" nevet, úgyszintén ez a neves alkalom kell ahhoz, hogy az egyház egyenrangú tagjává válhasson. A megkereszteletlen gyermek be sem teheti a lábát a templomba, kivéve azt az egyetlen alkalmat, amikor születése után 6 héttel a pap 40 napos áldást olvas rá.

A keresztelőn a főszerep - a megkeresztelendő gyermeken kívül - a keresztszülőé. A görögöknél a keresztszülői kapcsolat szoros, életreszóló köteléket jelent. Általában nem a rokonok közül kerülnek ki a keresztszülők; ez még a régi időkre nyúlik vissza, amikor az amúgy is népes családok "külső" tagokkal igyekeztek még erősebbé, befolyásosabbá tenni a famíliát. A gyermeket megkeresztelő személy családtaggá válik, úgymond a gyermek második (vagy lelki) szülőjévé, akinek ugyanúgy ott a helye minden családi összejövetelen, eseményen, mint bármely vérszerinti családtagnak. Sok helyen még arra is van kikötés, hogy  a keresztszülő gyermeke nem házasodhat össze a keresztgyermekkel, hiszen ők lelki testvérek.
A hagyomány szerint az esküvőn tanúskodó vőfély, vagy annak házastársa, esetleg gyereke lesz a pár első gyermekének a keresztszülője. Jó esetben ugyanez a keresztszülő, vagy annak gyermeke lesz a vőfély a keresztgyermek esküvőjén is majd. Vagyis ideális esetben a keresztszülő-keresztgyermek kapcsolat generációkon keresztül is folytatódhat. A gyakorlatban azonban ez nagyon ritka, legalábbis a mi ismeretségi körünkben senkiről nem hallottunk még,  akinél ez működne. Manapság sok helyen már a családtagok sem igazán tartják a kapcsolatot, nemhogy a "komák". És ha a keresztszülő lelkiismeretesen végig is kíséri a védence életútját, előfordulhat, hogy annak gyerekeivel azonban nem lesz olyan bensőséges a kapcsolat, hogy közülük valamelyiket kérjék fel később az esküvőn a vőfélyi szerepre. A mostani fiatal párok előnyben részesítik a szívükhöz közel álló barátokat erre a szerepre. 

Nálunk is így alakult: férjem gyerekkora óta nem tartja a kapcsolatot a keresztszüleivel, ezért - akkori  - legjobb barátja  adott össze minket, a  felesége pedig Stefanos keresztanyja lett. A távolság miatt azonban nem találkozunk velük túl gyakran (egészen pontosan most már csak a keresztanyával, mivel közben elváltak, így a férfivel minden kapcsolatunk megszakadt - megsértődött, hogy továbbra is látogattuk az ex-feleségét. Most mit csináljak, ő a gyerek keresztanyja). Azonban az ő 3 gyerekük hasonló korban és nemben vannak a miéinkkel, hatalmas az egyetértés, amikor együtt vannak, még ha ez nem is túl gyakori. Malvina és Fotini keresztanyjának kiválasztása is teljes mértékben baráti alapon ment, és - talán nem véletlen - az ő gyerekeik is hasonló korban vannak a mieinkkel. Tényleg nem lehet panaszom, lelkiismeretes keresztanyukákat sikerült választanom, ezért van rá esély, hogy a gyerekeink tovább folytatják majd ezt a számomra szép hagyományt. De persze ez még bőven a jövő zenéje, és főleg nem fogok beleszólni, akárhogyan is döntenek majd, ha arra kerül a sor (jesszus, már a gyerekeim esküvőjén jár az eszem!!!)

Visszatérve azonban a keresztelőre: a keresztszülő(k)nek, azon a felelősségen túl, hogy bevezetik a gyermeket az egyház közösségébe, és egy életen át a kereszténység útján igyekeznek terelgetni őt, egyéb, sokkal világibb kötelessége is van. Az egész keresztelő maga egy hatalmas anyagi megterhelés, hiszen a keresztszülő feladata az egész keresztelői stafírung beszerzése, ami nem kis költség. Először is kell egy csilivili keresztelőruha, ami felér egy mini esküvői öltözettel (kinézetre, és árban is!), akár fiúról, akár lányról van szó. 

Malvina keresztelői ruhája

Fotini

Stefanosról még csak kép sem készült "nagydíszben", mert konkrétan elveszett a keresztelői ruhában, annyira kicsike volt még. Ahogy korábban már írtam, itt nem nagyon szokás fél-egy éves kor előtt keresztelőt tartani,  ezért ilyen kicsi méretben nem is lehetett kapni ruhát! Csak azért adtam rá egyszer később valami alkalomra, hogy elmondhassuk, legalább egyszer volt rajta! Ezen a képen már másfél éves:

A "stafírung" további, elmaradhatatlan részei a kiscipő (pár hónapos gyereknek ismét: minek???), az aranynyaklánc kereszttel, a "hozományos láda", amelyben mindezeket tartják; egy szett törülköző a keresztelés utánra; díszes üveg és tartódoboz a kereszteléshez szükséges szentelt olajnak; feldíszített óriási gyertya, amelynek a szertartás alatt égnie kell, mintegy szimbolizálva a Fényt, ami az újonnan megkereszteltet vezeti. Az már csak "szabadon választható", hogy a keresztanya be akarja-e vállalni a templom, vagy legalábbis a keresztelő medence díszítését, illetve annak költségeit. Régebben erre is nagy hangsúlyt fektettek, de a romló gazdasági helyzettel egyenes arányban egyre többen rájönnek, hogy ez aztán már tényleg felesleges rongyrázás fényűzés.  

Malvina "hozománya"

Fotini stafírungja

keresztelő medence

 Mint említettem, a megkereszteletlen gyermeket nem engedik a templom belsejébe. Ezért a keresztelői szertartás az előcsarnokban kezdődik. A keresztszülőnek nyugat felé fordulva (az egyház szerint arra van sötétség királysága) háromszor meg kell tagadnia a gonoszt, majd kelet felé  (Krisztus birodalma) szintén háromszor fogadalmat kell tennie, hogy elfogadja Krisztus és az egyház törvényeit, és eszerint fogja nevelni a keresztelendő gyermeket is. Ezután hitvallása megerősítéseként elmondja a Hiszekegy-et, végül a szertartás "legizgalmasabb" részeként hangosan bemondja a gyermek nevét. Ez arra a hagyományra vezethető vissza, hogy régen - állítólag - a keresztszülő dönthette el, hogyan nevezze el a megkeresztelendő gyermeket. Általában a szülők nem is mentek el a templomba, csak a keresztszülő a gyermekkel, aztán amikor kimondta a választott nevet, a falu (vagy a környék) nagyobb gyerekei szaladtak elmondani a szülőknek, amit az apa aprópénzzel jutalmazott. Ezt a szokást még most is tartják sok helyen; amikor a keresztszülő kimondja a gyerek nevét, az apa kimegy a templom elé, és a gyerekek szaladnak, hogy megmondják neki:-)) Persze hullhat az apró!

Ezután már be lehet menni a templom belsejébe. A keresztelői áldás után a pap megszenteli a keresztvizet, bekeni a gyermek homlokát és végtagjait a szentelt olajjal, aztán jöhet a "fürdetés": a kicsi egész testét vízbe mártja, közben a keresztszülő tetőtől talpig bekeni az olajjal; majd a pap magasba emeli, keresztet rajzolva vele a levegőben; mindezt háromszor megismétlik.

Na, ki kicsoda?

 

 

 

 A "fürdés" után, még a keresztanya ölében, törülközőbe bugyolálva, a pap levág egy tincset a gyermek hajából (az enyémekkel könnyű dolguk volt, de mit csinálnak, ha a baba teljesen kopasz? :-D), és a keresztvízbe dobja. Ez szimbolizálja, hogy a gyermek átadta magát Istennek. A díszes ruhába öltöztetés szintén hasonlót jelképez. Ezután a keresztelőmedence körül háromszor körbemennek a keresztanyával, ennek hasonló jelentése van, mint az esküvőn az oltár körüli háromszori körbesétálás: az új, "megvilágosult" élet első lépései.

A Fényt jelképező gyertyát általában vagy a keresztanya gyermeke, vagy a család egyik gyerektagja viszi, de nálunk mindketten kaptak egy gyertyát, hiszen legjobb barátnők, és nem akartuk, hogy sértődés legyen belőle :-))

A keresztelés után a gyermeket meg is áldoztatják, kiskanálból pár csepp misebort kap, amit a keresztelő utáni két vasárnap meg kell ismételni. Innentől bármikor áldozhat a gyermek, itt teljesen természetes dolog, hogy már egész piciket is elvisznek templomba, és gyakran áldoztatják is őket.
A keresztelő után a szülőknek illik minimum a szűkebb családot (ebbe természetesen most már beletartozik a keresztszülő és annak családja is) meghívni ebédre/vacsorára. Sokan azonban ebből is presztízskérdést csinálnak, és szinte lakodalomba illő vigasságot, zenés mulatozást csapnak. Nem tudom, ezzel valahogy nem tudok azonosulni, éppen a keresztelői szertartás ártatlansága veszik el itt számomra a hangos dínomdánommal, de persze ez én vagyok. Azért úgy látszik, ezzel a kérdéssel nem vagyok egyedül, hiszen tegnapelőtti vendéglátóink is csak szűk családi és baráti körben képzelték el gyermekük megkeresztelésének ünnepét. Szerintem ez sokkal meghittebb volt így.

Érdekes szokás még, hogy a keresztelés után a szentelt olajat három napig nem szabad lemosni (Mivel a legtöbb keresztelőt nyáron tartják, hogy ne fázzon meg a gyermek a keresztelő alatt, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy elképzelje, hogyan érezheti magát az a kicsi, aki három napig fürdés nélkül  40 fokban ragad az olajtól...).  Harmadnap a keresztanya jön a házhoz, hogy újabb ajándékok (pizsama, fürdetéshez használatos szett, törülközők, tisztálkodó szerek, váltás ruha) kíséretében megfürössze a keresztgyermekét. A fürdővizet nem szabad csak úgy leereszteni, hanem virágágyásra vagy cserépbe kell önteni, hogy ne vesszen kárba a szentelt olaj.

Új év

Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni. Nem azért, mert úgysem tartom be őket, hanem azért, mert ha valamiben változtatni akarok, azzal nem kell az új év kezdetére várni, nem igaz? Idén meg különösen szerencsésnek érzem magam: úgy érzem, nincs olyan dolog, amit feltétlenül meg szeretnék változtatni az életemben. Vagyis ez így nem igaz, csak ami van, azt nem ilyen újévi fogadalom keretében lehet megváltoztatni.

Az előző évekhez képest nem sok minden változott az életünkben 2010-ben. Talán csak annyi, hogy minden sokkal bizonytalanabb lett, de ez nem tőlünk függ. Az ember gyakran tervez, azt hiszi, hogy maga irányítja az életét, és hajlamos megfeledkezni a külső környezetről, amely nagyban befolyásolhatja a sorsunkat. A nyáron még be voltunk indulva, hogy házat vásárolunk itt a faluban, most meg már az sem biztos, hogy a lakásunk részletét ki tudjuk-e majd fizetni egy év múlva. Tavaly ilyenkor még szinte biztos voltam benne, hogy mostanára ilyenkor már kilátásban lesz számomra egy biztos köztisztviselői állás valahol, de azzal senki sem számolt, hogy az egész köztisztviselői szektor összeomolhat valamikor. Ilyen az én szerencsém. Mégis, nem panaszkodom, mert egyelőre még megvagyunk, köszönjük szépen, és amíg egészségünk van, nem féltem magunkat. Nem olyan fából faragtak minket, akik könnyen kétségbe esnek: nem érünk rá keseregni a dolgokon, hanem alkalmazkodunk a megváltozott helyzethez, és igyekszünk a lehető legjobbat kihozni abból is. Ha kell, megélünk a jég hátán is! Ezért az új évre csak azt kívánom, hogy legyen erőnk és egészségünk küzdeni, magunkért, a családunkért, a gyerekeinkért, és minden más mellékes!!! 

Nem hiszek a babonákban. Azt, hogy újévkor lencsét eszünk, nem azért teszem, hogy gazdagabbak legyünk (még ha hittem volna is ebben, az elmúlt 35 év már rádöbbenthetett, hogy - nálunk legalábbis - nem működik ez a dolog), hanem csak azért, mert szeretem őrizni a hagyományokat. Abban sem hiszek, hogy csak azért, mert megint eltelt egy év, és egyik napról a másikra most már 2011-et írunk, hatalmas változásokra számíthatnánk az életünkben. Ha lesznek, az nem azért van, mert új dátumot kell megjegyezni. Ezért nem hiszem, hogy azzal, ha megfogadom, hogy holnaptól igenis máshogyan csinálom, akkor az úgy is lesz. Mert ha látom, hogy valamit máshogyan kell csinálnom, azt nem a dátumhoz kötöm, hanem ahhoz, hogy most vettem észre, hogy valami nem jó így, ahogy van. Egyetlen dátumot várok jelen pillanatban, ami valóban változást hoz majd az életemben: az államvizsgám napját! Nem azért, mert sokat várok a diplomámtól (amikor elkezdtem, még azt hittem, várhatok egyet s mást, s lám, az elmúlt csaknem 4 év alatt mekkorát fordult a világ!), de legalább végetérnek a végeláthatatlan éjszakázások, a stressz, a fáradtság. Hogy utána mi lesz? Ki tudja. De az élet mindig megadja a választ a kérdésekre a maguk idejében. Ezért mindig csak az éppen előttem levő akadályokra koncentrálok, hiszen csak akkor láthatok tisztán tovább, ha elhárult az akadály előlem. 

 Igazából nem is ezzel akartam kezdeni, hanem beszámolni a szilveszterünkről, és az újév első napjáról. De ha már kikívánkoztak ezek a gondolatok, hát hadd jöjjenek, nem állok soha az útjukba. Az ujjaim ilyenkor szinte maguktól írják, amit az agyam diktál nekik, anélkül, hogy én magam irányítanám a dolgokat.  Szeretem ezeket az "agymenéseket", mert ilyenkor olyan dolgok fogalmazódnak meg, amiket magamtól, irányítva nem tudnék leírni.

De most szilveszter: sajnos olyan gyorsan történt minden, hogy fényképezni sem volt időm. Kora este megérkezett hozzánk "apa-mikulás". A kamrában segítettem neki az öltözködésben, miközben a gyerekek a Polar Express-t nézték a tévében. Folyt a könnyünk a röhögéstől!!! Nagyon bánom, hogy nem fényképeztem le akkor, mert utána már úgy felgyorsultak az események, hogy nem volt időm megörökíteni. Szegénykém olyan zavarban volt, hogy nehogy a gyerekek felismerjék, hogy csak "ho-ho-ho"-zott egyfolytában, sebtében kiosztotta az ajándékokat, és már el is rohant :-D A gyerekek fel is voltak háborodva, hogy  még csak nem is énekeltek neki! A nagyok persze egyszerre levágták, hogy az apjuk volt, de csak a szeméről ismerték meg... Pedig olyan szépen beliszteztem a szemöldökét :-D Mi persze lelkesen tiltakoztunk, hogy nem így volt! Tanulság: jövőre beszerzünk egy szódásszifon-szemüveget...

Aztán megjöttek a barátaink, iszogattunk, beszélgettünk, Taboo-t játszottunk együtt a gyerekekkel, vicces volt! Vacsorára sült báránycombot és malacot csináltam, sütőben, fóliában. Isteni lett! A vaszilopita is finom lett, barátnőm el is kérte a receptet, eddig ő még soha nem sütött maga, de most kedvet kapott :-)) A szerencsepénz a gyerekek nagy bánatára Agiosz Vaszilisznek jutott... Éjfélkor kimentünk az udvarra tűzijátékot nézni, kis falunk lakói olyan "műsorral" szolgáltak, mintha legalábbis valami szervezett ünnepség lenne! Nagy meglepetésemre a gyerekek hajnali 3-ig bírták a bulizást, de még akkor is szinte erőszakkal kellett őket ágyba kényszeríteni. Mi jobban ki voltunk dőlve :-)) Reggel 9-kor pedig üdén és frissen ugrottak ki az ágyból, mi annál kevésbé. 

Viszont annyira szép idő fogadott minket az új év első napján, hogy kár lett volna kihagyni: összekanalaztuk magunkat, és irány a tengerpart! Mondtam én, hogy napimádó vagyok: kiültem egy sziklára, és estig képes lettem volna ott elüldögélni, a tenger megnyugtató morajlásával a lábam alatt! Ezek azok a pillanatok, amikor tudom, hogy miért is akartam én annyira itt élni! A januári tűző napsütés, az, hogy bármikor láthatom a tengert, a nyugalom, az, hogy a parton sétáló ismeretlen emberek is mosolyogva kívántak boldog új évet, nos, ezek a morzsák sok mindenért kárpótolnak, és nagyon hiányoznának... (Na de ez már egy másik téma, ami egyelőre ahelyett, hogy idővel letisztulna, csak egyre bonyolultabbnak látszik.)

Sajnos elfelejtettem elvinni a fényképezőgépet, ezért csak a telefonommal csináltam pár képet. Nem adja vissza olyan szépen a színeket, mint ahogyan én láttam, de mégis, ezekkel a napsütéses képekkel szeretnék még egyszer mindenkinek boldog új évet kívánni, és szívből kívánom, hogy az új évben (is) mindenki megtalálja az élet napos oldalát!